Délután esett. Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva. Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül. Apró szemű eső hullott, az ablaküveg túloldalán alig gyűltek össze a patakok. Egyedül én meg a haverom vettük észre, mikor elállt. Kapucniban osontunk ki a hátsó udvarra, ahova a szomszéd házak tűzfala néz. Most ketten voltunk, nem huszonöten. Fél órán át téglát dobáltunk a betonra. Élveztük, ahogy vörös porrá esik. A haverom meg is kóstolta a barázdás nyelvével. Köhögni kezdett, majdnem félrenyelt, röhögtünk. Én is nevettem, pedig rossz kedvem volt a János vitéz miatt. A haverom azt mondta, jó volna lassítva nézni, ahogy a tégla szétporlik, de ez nem volt lehetséges.
Aztán vége szakadt. Ica néni nem hitt a szemének, legalábbis ezt mondta. Éppen mi. Büntetni is elfelejtett, talán mert azt gondolta, hogy kizárólag azok a fiúk csapkodhatnak téglát a földhöz, akik fociznak és dártvédert játszanak gesztenyeággal. Mi sosem focizunk. A haverom húsz kilóval nehezebb, mint a napköziben bárki, én meg szégyellnék kiabálni, hogy passzolják már a labdát, és azt hiszem, nem szeretek bizonyos szavakat. Mint például laszti. Míg Ica néni fejmosása tartott, én a telkek közti kőfal mélyedéseit néztem, a hiányzó téglák helyét. A legfurcsább, hogy gömbölyűek, miközben a tégla szögletes. Az eső bontotta meg a kőfalat, nem mi: mi csak összetörtük, ami kiesett. Közben kihúztuk magunkat, amennyire tudtuk. Mert Ica néninek az volt a mániája, hogy az ebédlő eresze alá gyűjtötte a görbe tartásúakat, és teljes erőből a falhoz szegezte a vállukat. Az, ami ilyenkor a nőnemű napközisek ruhája alatt domborodik, nem érdekel jobban, mint a téglák helye a falban, az edzések, vagy hogy újabban látok magamon néhány szál szőke szőrt. Nem érdekel, de nem is undorít, mint egyes szavak. Kese, mondja a szőkére Desnya. Szóval nem szerettük volna, hogy falas legyen a kabátunk, álltunk, mint a cövek. Új a kabátom. Azért az ellenőrzőnkbe mégiscsak kaptunk beírást. Fiuk téglát dobált.
Mehettem edzésre, ha megvolt a házi feladatom. Készen van, mondta Ica néni, csak hibás. És még a János vitézt sem tudod. Majd anya segít, mondta, és elengedett. Ica néni nem sejtette, hogy anyát nem anyának szólítom, és hogy a matekhoz sem konyít. Ha viszont megkérem, elolvassa és kijegyzeteli a kötelező olvasmányokat. Csak verseket nem tud helyettem megtanulni. Kapucnit a fejre. Röhejes, ha gordonkának hívják a csellót, az osztálytársaim viszont azon nevetnek, hogy asztalitenisznek mondom a pingpongot. Tornazsákot a vállra. Sziasztok. A huszonnégyből csak hárman köszöntek vissza.
Villamossal mentem. Hiába nyújtózkodtam, nem értem el a kapaszkodót. Vannak napok, hogy sikerül. Aznap nem. Tömeg volt, a tornazsákom leesett volna, ha nem úgy hordom, mint a postások. Egy férfi zsebre tette a jobb kezét, bal kézzel kapaszkodott. Azon gondolkodtam épp, nem fog-e neki fájni, ha majd az óráját lecsatolja. Néhány szőrszálát becsípte a szíj. A zsebre tett kezét viszont kifelé fordította, így simogatta az előtte álló lány fenekét. A lány volt a dühös, nem a férfi, mikor észrevette, hogy figyelem. De mások is látták, és ők is rám voltak dühösek. Leszálltam, átugrottam egy lépcsőfokot, pedig azt a bokám miatt nem szabad.
Szemerkélt megint. Átázott a kapucnim, mert nem arra való, hogy az esőtől védjen. Zsinórja van, amit megköthetnék, de sosem kötöm. A haverom is így hordja, megbeszéltük. Öklöt a zsebbe. Desnya nem akarja, hogy télen fedetlen fővel járjak, a piros bojtos sapkát a tornazsákba gyömöszölöm. Mikor reggelente alibiből fölveszem, Desnya fölhajtja a sapka szegélyét, és egy cipőszagú homlokra ad puszit. Egy hosszút, két rövidet. Desnya szabadságot vett ki, hogy elolvassa az Egri csillagokat, de nem szeretem, ha megpuszil. Sosem kérdezi, miért cipőszagú a homlokom.
Az öltözőben együtt öltöznek férfiak és fiúk. A felnőttek szóba állnak egymással, a gyerekek sosem. Csak átöltözünk, bezárjuk a szekrényt, és megyünk. Ők azért beszélgetnek. A játékon kívül leginkább a kulcsot élvezem. Saját szekrényem van, a kulcsot hazavihetem. A bemelegítés alatt azon gondolkodom, mit rakjak a szekrényembe. Hülyeségek jutnak csak eszembe: bojtos sapka, ellenőrző, téglapor.
Az edző nem szeret, nem is utál. Azt mondja, renyhe a lábmunkám, mégsem üvölt. A felnőttek az öltözőben a felesége ügyéről beszéltek aznap. Meghalt két év haldoklás után. Két év?, gondoltam. Akkor az nem haldoklás, hanem élet. De nem látszott az edzőn, amit a férfiak mondtak. Talán mert nem szerette a feleségét, mint ahogy Desnyát se szerette Édesapa. De ez se látszott. Békésen ücsörögtek a vacsoránál, és Édesapa is mosolygott, mikor szóvá tettem, hogy Desnya késén hamarabb olvad meg a vaj. Mivel csak Desnyán látszik meg, ha valakit szeret. Mikor megsérült a bokám, az automatában felejtette a bankkártyáját.
Aznap megdicsért az edző, mert ráéreztem a kiflipörgetésre. Bólintottam. Desnya nem tanította meg, hogyan viselkedjek, ha dicsérnek. Ráéreztem, igen. Megnyugtat, hogy van itt egy lány, akinek meg a vádlija viszket, ha jól csinál valamit. Féllábra áll, és az edzőcipője orrával vakarja magát. Az ütőt tollszárfogással fogom, fejben egy ütéssel előbb járok. Azt kívántam, vegyék észre, ha jól csinálok valamit, de én ne vegyem észre, hogy észrevették. Így a jobb. Egyszer versenyre is küldött az edző: azt hittem, országos, de Desnya később kijavított, hogy csak válogató. Az országos válogatója, igaz. Egy nyolcéves srác ejtett ki a második fordulóban, aki úgy mozgott, mint egy szúnyog. Az a fajta volt, aki matekból is jó, meg a kötelező olvasmányokon is átrágja magát, csak nem tetszik neki. Desnya gyorsan olvas, és két oldalra rövidít több száz oldalas könyveket. Azt mondja, zanza, azt mondja, kese. Zavarba hoz a szavaival. Én meg szégyenkezem, ha bizonyos szavakban ki kell mondanom minden szótagot, úgyhogy inkább a nevét is rövidítem.
A Jelenkor januári számában jelent meg a szöveg.
