A és A
Arnaldur Indridason: Vérvonal Kihantolt bűnök, Animus, 2007
A Harry Potter-könyvekről elhíresült és azokból kigömbölyödött Animus könyvkiadó úgy döntött, nemcsak gyerekeknek szóló bestsellerekre koncentrál a továbbiakban, megpróbálja dinamikusabban üldözni a felnőtteket is. Persze nem kizárt, hogy ez kulturális misszió: az izlandi Arnaldur Indridason bűnügyi regényei aligha gyarapítják érdemben a profitot. Pedig milyen jók.
Indridasonról azt kell tudni, hogy 1961-ben született, későn kezdte pályáját, akkor viszont elstartolt ügyesen: első könyve 1997-ben jött ki, azóta publikált még hatot, és mindenféle skandináv és brit díjakat sepert be értük.
Az Animus a hétből a harmadikat és a negyediket magyaríttatta – Tótfalusi István által – és tárta a publikum elé frissiben, a Vérvonal 2000-ben, a Kihantolt bűnök 2001-ben jelent meg eredetileg.
Egykettőre elolvastam őket, és nem tudom pontosan, hányadán állok velük. Indridasont úgy szokás emlegetni itt-ott, mint aki megújította a bűnügyi regény műfaját, és vitt bele furcsa északi színt. Ám a Vérvonal, de különösen a Kihantolt bűnök nehezen szuszakolható bármilyen kategóriába. Ölnek bennük emberek, akik után nyomozók nyomoznak – ennyit a krimiségéről mint olyanról.
A szerző főként Izlanddal bíbelődik, a múltjával leginkább: a Kihantoltban egy ötven évvel a jelen idő előtt elkövetett gyilkosság szálait iparkodnak kibogozni azok, akiknek ez a dolguk, míg a Vérvonalban egy dettó évtizedekkel korábbi cselekmény jelenidejű következményei körül bonyolódik a történet.Indridason könyvei szerint Izland és Reykjavík sötét, szürke, sáros, ocsmány hely. Hogy a skandinávság miatt eleve kínálkozó párhuzamot sebtében felvázoljam: mint Ystad, a svéd Henning Mankell bűnkönyveinek helyszíne. Érdekes, az olvasó ennek ellenére kedvet kap, hogy szétnézzen a sarkkör közelében.
Mankell és Indridason két főhőse is rokon – és itt is, ott is feltűnik előképként Chandler Philip Marlowe-ja –: az izlandi Erlendur és a svéd Kurt Wallander egyformán fáradt, cinikus, kedvetlen, és mélyen belesüppedtek magánéletükbe. Igaz, Marlowe-tól különböznek is: egyiknek sincs iróniája, humora. Indridason pláne nem ismeri a tréfát – ami nem baj. És nála – Mankell-lel is ellentétben – akció sincs: sehol egy pofon vagy egy egészséges tűzharc, csak nyűglődés, vívódás, fájdalom. Meg a következmények.
Félre ne értse senki: a Vérvonal és a Kihantolt bűnök a legkevésbé sem fullad fárasztó moralizálásba, szikár, erős, tiszta szöveg mindkettő. Amelyekből okosan derül ki: sose tudni biztosan, hogy a jó jó, és rossz a rossz.
Kapcsolódó anyagok:
Babiczky Tibor kritikája a Magyar Narancsban
Hahner Péter kritikája az Élet és Irodalomban
