Miklya Anna: Dühös nemzedék I. - Jonas és a szürke hadsereg
Libri Könyvkiadó, 2013, 350 oldal, 2990 HUF
Fotó: Bach Máté
Korán érkezem, Miklya Anna új könyvének, a Jonas és a szürke hadseregnek bemutatója előtt még jut idő egy italra a büfében, ahol máris a résztvevők kedélyes csevejébe botlom. A Könyvhét kitartó esőzése, és aktív tömegjelenetei után a Nyitott Műhely kifejezetten családias közege még inkább feltűnő, a műsorkezdést jelző békebeli csilingelés is ezt az érzést erősíti. Zene füleimnek.
Ma este egyébként is minden a kedélyességről szól; a Dühös nemzedék című trilógia szerkesztője (és egyben a szerző beszélgetőpartnere), Angyalosy Eszter láthatóan lelkes, Miklya Anna pedig rutinosan válaszol a feltett kérdésekre, melyek egy részét az elmúlt évek során nyilván már többször is megválaszolta. Egy, az írói indulásával kapcsolatosat mindenképp. Egyébként pedig nemigen lehet őt zavarba hozni. Tudatos, a munkában továbbra is szenvedélyes. Vagy, ahogy önmagát (is) aposztrofálja, olyan író, aki nem intellektuális, hanem szenvedélyes, ösztönös prózát ír, egyúttal folyamatosan benne él az általa létrehozott fikciós térben. A kezdetekhez képest másképp viszonyul az íráshoz (ami, úgy tűnik, számára létszükséglet), még véletlenül sem úgy, mint tette azt annak idején az anyai felszólításnak engedelmeskedve, amikor évről évre kötelezően teljesítette az előírt pályázati meseíró penzumot. Munkatempója viszont máig figyelemreméltó: a jelen trilógia első két kötete, a Jonas és a szürke hadsereg, valamint a Rebeka és az Igazság Hangja mindössze kilenc hónap alatt született meg. Ennek ellenére a könyvek elkészülte után, a szerkesztési munkálatok során mégis „úgy kellett visszafognia magát, hogy ne írjon még egyet”.Huszonévesen, három regénnyel a háta mögött, valami egészen másba fogott, széppróza helyett ifjúsági regénybe, amelynek második kötete szeptemberben, a harmadik pedig jövőre jelenik majd meg. Az olvasóknak ezzel most meg kell békülniük. Hisz lehet, hogy nemsokára például krimit fordít majd, s egyébként sem érzi a maga számára kötelező érvényűnek az egyetlen műfajban véghezvitt „békés lavírozgatást”.
Hogy visszaköszön-e a szépíró Miklya Anna a későbbi művekben? Ez azért sejthető, nála bármi megtörténhet (és tényleg készül már az újabb „hardcore szépirodalmi mű”). Erre az igen éles váltásra (Angyalosy Eszterrel ellentétben ő ezt nem váltásként, hanem egyfajta elágazásként értékeli) állítólag azért volt szükség, mert úgy érezte, a szépirodalom nem minden esetben enged teret azoknak a témáknak, amelyeket mostanában aktuálisnak és fontosnak tart. Így többek között a politikának (természetesen a politikai pamflet igénye nélkül), a társadalomkritikának, vagy az internetes világnak, és mert olyan szöveget szeretett volna létrehozni, ami néhány év múlva sem válik túlhaladottá. Talán olyat, ami (s ezt már csak mi tehetnénk hozzá), mondhatni, lépést tart a kor elvárásaival: szórakoztató és igényes irodalom a fiatalabb, 14-25 éves korosztály számára. A fő cél pedig, hogy valóban olvassák is, az irodalmi kánon kérdése most kevéssé foglalkoztatja. Az már sokkal inkább, hogy mit szólnak a szöveghez (és persze annak tematikájához, nyelvezetéhez) azok, akiken - még a megjelenés előtt - tesztelte. Ezzel kapcsolatban megtudjuk, hogy az öccse néhány részt ki is húzatott vele a regényből, egyébként családi és baráti körben (egy fanatikus, hardcore sci-fi rajongót leszámítva), egyöntetű sikert aratott. A fanatikus sci-fi rajongó is csak azért csalódott, mert nem annyira sci-fit, mint inkább fantasyt várt. A trilógia műfaji behatárolása után (Miklya Anna rábólint a spekulatív fikció meghatározásra, majd a pontosítás kedvéért kiegészíti azt a young adult disztópia kitétellel) felolvasás következik a csillagközi háborúban (hátországként említett közegben) játszódó történet három tizenéves főszereplőjének, Jonasnak, Rebekának és Sütinek egy uszodai jelenetével. A közönség soraiban helyet foglaló masszív rajongók nagy örömére.
Jonas igazi egyéniség (a szerző szerint valahol azért lúzer is egy kicsit), aki a könyvben leginkább ironikus, olykor cinikus hangú elbeszélőként van jelen, kifejezetten humoros kiszólásokkal. Mint kiderül, Miklya Anna saját magát is cinikus embernek tartja (hogy miért, az rejtély), s állandóan azzal küzd, hogy ez az írásaiban kevésbé legyen érzékelhető. S hogy miért épp ezek a karakterek kerültek bele a regénybe? A legfontosabb indok egyfajta eredendő érdeklődés, másrészt a már említett olvasásnépszerűsítési célzat („Van egy lista a fejemben, hogy pontosan mi az, amit az ilyen típusú regényekben utálok, amit el akarok kerülni”), a jól ismert klisék, például az itt megjelenő két fiú, egy lány barátságának újragondolása, a hagyományos sémák felfrissítése. A kamaszok itt sem képviselnek mást, mint azt a „középidejű” fiatal felnőtt (vagy hamarosan azzá váló) korosztályt, amikor fontos döntések meghozatalánál sokszor magukra maradnak, más esetekben viszont azt tapasztalják, hogy a felnőttek továbbra is gyerekként kezelik őket. Ezt az ellentmondást akarta feloldani a regény üzenetével, miszerint a fiatalok akkor cselekednek helyesen, ha – a sokszor didaktikusnak tűnő, és ezért legtöbbször nem célravezető felnőtt világ ellenében – elsősorban saját magukban bíznak. És persze a barátságban, aminek a szerepe az első részben valóban hangsúlyos. Tulajdonképp ez az, ami miatt a (történet szempontjából igen lényeges ponton lezáruló) befejezést utólag pozitívként érzékeljük.
De hogyan jött a folytatás? A trilógia ötlete valójában akkor merült fel, amikor a szerző, elmondása szerint, rájött arra, hogy „ezzel a katarzissal bizony kezdenie kéne valamit”, így végül folytatta a már elkezdett történetet. Ráadásul a jórészt a Marson játszódó első kötetben több kérdés is lezáratlan maradt, melyekre választ majd csak a második kötetben (ahol a szereplők visszatérnek a Földre) kaphat az olvasó. A beszélgetésnek ezen a pontján ismételten kapunk némi ízelítőt a szövegből, megtudjuk, hogy az Internet alapvető emberi jog, s hogy ebben a világban még a rabok is kapnak tabletet (ha nem is Swarowski-kristályokkal díszített, rendkívül ósdi példányt, mint amilyennel Jonas anyja is rendelkezik, és amivel lánykorában valószínűleg az online olvasható Mézi blogját is írta).
A felolvasandó szövegrész hosszú, ezért ha közben unatkoznánk, most akár „fű alatt” el is hagyhatjuk a termet, ahogy azt Miklya Anna javasolja. Sértődés pedig nincs. A közönség persze kivár, többek között azért is, mert kíváncsi arra, hogy a regénytrilógia miért pont a Dühös nemzedék címet kapta (hát azért, mert ez az intenzív érzelmi viszony a tulajdonképpeni kapocs az egyes történetek között), a beszélgetés végén dedikáltat, majd amikor elkezdik behordani a hangszereket (nemsokára koncert kezdődik), szép csendben hazaindul. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy mennyire csendes volt ez az este, még az utcáról sem szűrődött be a zaj.
Lehet, hogy mi is hátország lettünk.
Szerző: Gáspár-Singer Anna
