D-
Charlie Fletcher: Kőszív, Budapest, 2007, Műszaki
Fantasyt írni könnyű. Kell hozzá egy kisfiú vagy kislány (12 éves, esetleg 13), aki érzékeny, okos, emiatt különlegesebb a többi gyereknél. Ezt a kisfiút vagy kislányt aztán mindenféle misztikus képességekkel és/vagy kalandokkal kell felturbózni, csupa olyasmivel, ami a valóságban nem adatik meg a hasonló korú kiskamaszoknak. Jó, ha van egy segítő is, főleg ha természetfölötti adottságokkal bír (az a legjobb, ha varázsló, sárkány, vagy állat). És persze kell egy ellenkező nemű gyerek, akivel hősünk jól összekülönbözhet néhányszor. Persze az is nagyon fontos, hogy a regény ne itthon jelenjen meg, hanem Amerikában, vagy Angliában. Az pedig egyenes út a sikerhez, ha mind a két országban egyszerre.
Az, hogyha egy ilyen gyermekregény egészen eredeti, az eladási számokon nem változtat sokat, ártani legalábbis biztosan nem árt neki. De az olvasó, főleg ha gyerek, mit kezdjen egy olyan történettel, ami jó alaposan felizgatja, aztán magára hagyja a titkokkal, megoldás nélkül?
Ha egy második világháborús katonaszobor, egy Tüzér lelép a talapzatáról, és felajánlja a segítségét a kisfiúnak, akit vízköpő szörnyek egész garmadája üldöz, mert egy faragott sárkányfej letörésével megbántotta a köveket, akkor olyan fináléra számítunk, amelyben mindenre fény derül. Hát ebben a könyvben kurvára sötét van. És az is marad.
Kérdésben pedig nincs hiány. Nagyjából a kétszázadik oldal környékén döbbenünk rá, hogy csak olyan titkok derültek ki, amiket bárki ki tud következtetni, a rejtélyek pedig egyre szaporodnak. Innentől kezdve gyakorlatilag folyamatosan küzdeni kell a regény nehézkes, néha kifejezetten zavaros nyelvezetével ahhoz, hogy a figyelmünk ne lankadjon el végleg.
2008-ban Both Scott Rudin és Lorenzo di Bonaventura filmet fognak forgatni a történetből, ami biztos nagyon látványos lesz, tekintve eddigi munkásságukat (Constantine, Transformers). Sztárszereplők és látványos CGI-trükkök. Pénz, paripa, presztizs. A forgatókönnyvel azért lesz munkájuk, hiszen a regényben található suta párbeszédeket egy B-kategóriás film sem engedheti meg magának. Még akkor sem, ha fantasy a hívószava. Mindegy, kíváncsian várjuk, hátha a filmből mégis kisül valami jó.
Az író trilógiát tervez (látom, mindenki meglepődött), a második kötet, az Ironhand külföldön már meg is jelent. Én csak arra tudok gondolni, hogy Fletcher azért döntött a trilógia mellett, mert az háromszor annyi pénzt hoz. Meg azért, mert még arra sem telik írói képességeiből, hogy normálisan lezárjon egy történetet.
Inkább folytatja. A Narnia krónikái, vagy a Harry Potter könyvek mind jó ellenpéldák: ezek egyenként is olvasható, teljes művek. Charlie Fletcher-nél pedig csak kapkodjuk a fejünket. Nem kap például választ az olvasó arra, hogy a főgonosz egyáltalán miért is üldözi ezt a szerencsétlen gyereket. A végén meg ott maradunk néhány mellékszereplővel, akik nézik egymást, kicsit sebesültek, meg persze nagyon izgulnak is. A gyerek pedig egyszerűen csak visszajön vigyorogva, mint Mózes a Sinai-hegyről, és nem derül ki az ég egy adta világon semmi. Ha pedig néhányszor újraolvassuk a finálét, akkor minden bekezdésben találunk valamit, ami az előző 500 oldal ismeretében sem érthető teljesen pontosan.
És mi a vége? „Aztán, ahogy lebukott a nap, szó nélkül felálltak, és együtt indultak a fény felé.” Mondhatni új kalandok felé. Mert van még, akit meg kell ölni, ki kell szabadítani, van, amit meg kell érteni. Csak mi, az olvasók nem fogjuk tudni soha, hogy miért. Ha Majakovszkijéknak annak idején hagyták volna, hogy összetörjék a világ összes szobrát, akkor most nem létezne ez a könyv. A képzőművészek rosszul járnának ezzel a verzióval, az irodalom viszont fellélegezhetne. Valamit valamiért.
