B
Maurice Blanchot: Halálos ítélet, Ford: Bende József, Kalligram, 2008, 96 o., 1900 Ft
A Halálos ítélet könnyű, vékony könyv, éppen ideális arra, hogy az ember magával vigye egy közepes hosszúságú útra, vagy kétszer várakozzon vele mondjuk egy orvosi rendelőben, s ennyi idő alatt már végig is olvashatja. Csakhogy Maurice Blanchot művét nem lehet olyan egyszerűen letudni, mint egy vastagabb újságot – még ha nincs is sokkal több szöveg benne. A Halálos ítélet ugyanis figyelmet igényel, sőt, mondhatni, kiköveteli magának a figyelmet. Blanchot, aki egész életében távol maradt a nyilvánosságtól, kétségkívül kedveli a titokzatosságot. Úgy, ahogy élete során rejtegetett mindent, ami kapcsolatos lehetne vele – interjút nem adott, fénykép is mindössze egy látott róla napvilágot a médiában –, az írásaiban is elrejti a cselekményt, így a szálak kibogozása igen nagy figyelmet igényel az olvasó részéről.
Blanchot, aki szépirodalmi munkássága mellett kritikusként és irodalomelméleti munkáival is nevet szerzett magának, az írást magányos állapotnak titulálta, s nem kérdéses, hogy az olvasást is egyfajta elmélyült, befelé figyelő magány keretében tudta leginkább elképzelni. Ennek lehet köszönhető az, hogy a Halálos ítélet mégsem alkalmas arra, hogy vonaton vagy váróteremben lapozgassuk, élvezetéhez ugyanis teljes figyelem szükségeltetik. A kisregénynek nincs összegezhető története, csupán a szavak erejét rejti magában. Elmondhatjuk ugyan róla, hogy az elbeszélő viszonyát írja le két nőhöz, azonban ezek a kapcsolatok mindkét esetben nagyon különösek. A lírai én és J. kapcsolata hosszabb múltra nyúlik vissza, de a kezdetéről nem sokat tudunk meg. Míg N(atalie) és az elbeszélő megismerkedését és kapcsolatuk alakulását látjuk egy darabig, majd valódi lezárás nélkül ér véget a regény.
Ilyen módon – bár látszólag, a nevek alapján két különböző személyről van szó - olyan, mintha a könyv első fele a kapcsolat végét, a nő halálát írná le, s egy megfordított sorrendet követve a kisregény második felében mutatná meg összeismerkedésüket. Ezt erősíti meg a tény, hogy J. készíttetett egy másolatot a kezéről, s a kisregény végén N. is éppen ezt teszi. Mindeközben azonban Blanchot egyértelművé teszi, hogy a két nő nem azonos – J. a húgával él együtt, N. a lányával, akit idővel vidékre küld –, mégis úgy érezzük, mintha felborult volna a történet ideje a regényben. Blanchot kiválóan bánik a szavakkal – ez nem is árt, mivel, mint már mondtuk, a cselekményre kisebb hangsúlyt fektet –, így a szöveg szinte körbeöleli az embert. Úgy lehet belesüppedni a Halálos ítélet kellemes hangzású, finom mondataiba, mint egy minket körülfogó, lassú sodrású folyóba.
Az ízléses, pasztell színekkel készített borító jól illeszkedik Blanchot finomságához. A márványhatású háttér hidegséget sugall, ellentétben a borítón lévő többi – barna, bordó – meleg színnel. A két holló-szerű madár, amelyek körbekárogják a szerző nevét és a címet, kissé vészmadár-szerűnek is tűnnek, ami jól illeszkedik a „halálos ítélet” kifejezéshez. Ugyanakkor magát a címet még nehezebb kapcsolni Blanchot történetéhez. Igaz, hogy az egész művet átlengi a halál közelségének hangulata – ennek oka csak legutolsó sorban az, hogy a második világháború elején játszódik –, mégis nehéz eldönteni, hogy melyik ponton kapják meg a szereplők a halálos ítéletet. Sok kérdés marad bennünk a könyv elolvasása után, mivel Maurice Blanchot Halálos ítélete leginkább csak szavak halmaza, s ugyan annak egészen kellemes, nekem most mégis kissé kevés volt.
