A mobilregényről egy Japánban élő magyar olvasónk, Komavary írta, akinek nagyon hálásak vagyunk. Szóval itt van minden a mobilon olvasható regényekről, amikkel mi a közelgő években sem fogunk találkozni. Mondjuk az nem tudom, hogy jó vagy rossz.
Mi fán terem a mobilregény? A könyvesblog korábbi bejegyzésében hivatkozott regény címét telefonomba mentve indultam a kocsmába - dolgozni. Laza nap volt, harminc perc pötyögés után végeztem a mű felével, a telefonom meg lemerült. Kénytelen voltam otthon folytatni, számítógépen. Így nem kellett annyit várni a töltésre, hamar vége lett a 116 kijelzőnyi szövegnek.
Mi fán terem a mobilregény? A könyvesblog korábbi bejegyzésében hivatkozott regény címét telefonomba mentve indultam a kocsmába - dolgozni. Laza nap volt, harminc perc pötyögés után végeztem a mű felével, a telefonom meg lemerült. Kénytelen voltam otthon folytatni, számítógépen. Így nem kellett annyit várni a töltésre, hamar vége lett a 116 kijelzőnyi szövegnek.
Hogy megértsük a mobilregények mibenlétét és sikerét, ahhoz legalább három szálon kell elindulnunk. De előtte egy kis részlet:
Az egyik szál egészen a hatvanas évekig nyúlik vissza. A feminista emlékiratok az eladási listák élére törnek, nők írnak nőkről, nőknek. A jelszó egyszerű: a profik uralta irodalmat vissza kell juttatni a nép, az amatőrök kezébe, illetve a hagyományos férfiközpontú irodalommal szemben meg kell alapozni a női irodalmat. Ezzel párhuzamosan megújul a leányképregény is. Csakhamar megjelennek a képregényes memoárok, melyek bevezetik az olvasót a szereplők belső világába és megalapozzák az énregény műfaját.
A női képregény és irodalom egymás vállán mászik mind magasabbra: a nyolcvanas évek női képregényében a szerelem, a nemiségre ébredés mellett megjelenik a szex. A rajz és a szöveg egyszerűsödik, letisztul. Ezt a nyelvet emelik vissza később Josimoto Bananaék az irodalomba.
A képregények hatását hordozó énregényeket, verseket a kritika először elutasítóan fogadja a szöveg “amatőr, nem irodalmi” jellege miatt. Ám magukat a műveket egyre többen olvassák, hiszen a fiatal női írók megtalálják a hangot a közönségükkel: ugyanazok a gyökereik, egy nyelvet beszélnek.
Részlet a regény elejéből:
"Ah... egy órára már biztos nyalja.
- Aju, de fincsi vagy te! - mondta boldogan az öreg, szöcsöve mozgatva kopaszodófejé.
Aju 17 éves gimnazista. Átalános vélemény róla, hogy igen jócsaj.
Egy alkalom ötvenezer jen - egy pasinak sincs kifogása ellene.
Ung... a torka mélyére folyt a kocsonyá izé
A faszik szeretik, ha végül a szájában mehetnek el. Ötvenezerért ennyi még belefér, gondolja Aju.
Azt nem tartja "rossznak", hogy eladja magát.
A felnőttek a tehetségüket teszik pénzzé. A lelküket adják a vevőért vagy a válalatértt, azzal keresnek. Aju is csak a tehetségét bocsátja áruba.
Úgy, ahogy volt, felvette öreg nyálától és a saját nedvétől lucskos bugyit, és kiment."
Yoshi: Deep Love - Aju története
Az egyik szál egészen a hatvanas évekig nyúlik vissza. A feminista emlékiratok az eladási listák élére törnek, nők írnak nőkről, nőknek. A jelszó egyszerű: a profik uralta irodalmat vissza kell juttatni a nép, az amatőrök kezébe, illetve a hagyományos férfiközpontú irodalommal szemben meg kell alapozni a női irodalmat. Ezzel párhuzamosan megújul a leányképregény is. Csakhamar megjelennek a képregényes memoárok, melyek bevezetik az olvasót a szereplők belső világába és megalapozzák az énregény műfaját.
A női képregény és irodalom egymás vállán mászik mind magasabbra: a nyolcvanas évek női képregényében a szerelem, a nemiségre ébredés mellett megjelenik a szex. A rajz és a szöveg egyszerűsödik, letisztul. Ezt a nyelvet emelik vissza később Josimoto Bananaék az irodalomba.
A képregények hatását hordozó énregényeket, verseket a kritika először elutasítóan fogadja a szöveg “amatőr, nem irodalmi” jellege miatt. Ám magukat a műveket egyre többen olvassák, hiszen a fiatal női írók megtalálják a hangot a közönségükkel: ugyanazok a gyökereik, egy nyelvet beszélnek.
A vádak persze időről időre visszatérnek, később ugyanezt fogják az Akutagava-díjat elnyerő Kanehara Hitomi (Piercinget a kígyónak) fejére olvasni. Majd elérkezünk a keitaisósecukhoz, a mobilregényekhez...
A másik szál természetesen a technika szála. Amióta négy évtizede megjelentek a szigetországban az első személyhívók (pokeberu, vagyis pocket bell, zsebcsengő), azóta tart a hordozható kütyü láz. Nem csak a telefont, lényegében a személyi számítógépet is helyettesíti a mobil.
Ezt persze felismerték a tartalomszolgáltatók is, hát megjelentek a mobilról olvasható képregények és regények. Egyre ritkábban látjuk a legendás manga-telefonkönyvet olvasó üzletembert a japán metrókon: helyette ott a mobil, mely ügyesen leplezi, hogy tulajdonosa éppen Naruto legújabb kalandjait, vagy a Keizai sinbun friss tőzsdejelentéseit böngészi-e.
(Hogy mennyire nem idegenkednek a japánok a digitális szövegtől, arra jó példa a Nintendo DS kézikonzolra kiadott DS Bunkagu Zensú, vagyis száz kötetnyi irodalmi klasszikus egyetlen programban. Képzeljük el a Millenniumi Könyvtár sorozatot egy bélyegnyi, méretű tíz grammnál könnyebb kártyán, két könyv áráért, írói életrajzokkal, tartalmi összefoglalókkal együtt. Naná, hogy van TV reklámja is. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a megjelenés hónapjában majdnem nyolcvanezer példányt adtak el belőle, és a Nintendo szoftverek aktuális toplistáján egyből az ötödik helyre ugrott.)
Persze ott a harmadik szál, a marketing szála. Japánban, a világ egyik legnagyobb könyvpiacán reklám nélkül bármelyik könyv esélytelen, ám ha a könyv vadai ni naru, beszédtémává válik akkor nincs megállás – legyen szó a Karamazov testvérekről vagy éppen a mobilregényekről.
Ennek ékes példája a 2004-os sláger, a Densa Otoko (Train man). A szépség és az otaku történetét egy népszerű fórum szülte, és a könyvváltozat úgy lett sikerkönyv, hogy a szerkesztők lényegében csak a fórumot tördelték oldalakra, ASCII-artostul, vigyoristul, mindenestül. Utána pedig elkerülhetetlenül követte a film, a tévésorozat és a (közel féltucatnyi) képregényváltozat.
Ennek a három szálnak kellett összeérnie, hogy a mobilregények története sikersztori legyen. Vagyis kellett egy alulról építkező mozgalom, mely új utakat keres a női közönségre építve, kellettek a technikai feltételek (korlátlan adatforgalom), és mindennek hírré kellett válnia.
Az első mobilregény-siker már 2002-ben megszületett: a Yoshi álnevű szerző négy részes Deep Love sorozatának könyvváltozatából két éven belül két és fél millió példányt adtak el. A második nagy siker, az Aikú (kb. Szerelem-űr, szerzője és főszereplője Mika, itt köszön vissza az énregény) csak megközelíteni tudta másfélmillió példányával. Igaz, itt csak két kötetnyire nyúlt a történet.
Mindketten megkapták a magukét: egyrészről persze elkészült a képregény- és a filmadaptáció, nomeg a tévésorozat is, másrészt viszont a hivatalos kritika leginkább hallgatott a regényekről, ha pedig mégis szót emelt, akkor az irodalmi értékek hiányát és az erőszakot emelte ki. Valóban – az alapmotívumok (gyerekanyaság, szex, (nemi)erőszak, halálos betegség, lehetőleg egy évbe sűrítve az eseményeket) már a Deep Love-ban és az Aikúban is megfigyelhetőek.
Egy átlagos mobilregény – talán inkább novelláról vagy kisregényről érdemesebb beszélni – egy japán olvasó számára maximum fél óra, és ezért különsen nagy teljesítmény, hogy képesek ezeket a regényeket úgy tördelni, hogy akár száznegyven oldal is kiteljék belőlük. Ha már tördelés: a mobilregényt könyvben onnan lehet felismerni, hogy sorai vízszintesek (mint a telefonon), és fordítva (azaz a magyarral megegyező irányba) kell lapozni.
Ha a “hivatalos” irodalom nem is, a tartalomszolgáltatók lehetőséget láttak a mobilírókban: évről évre milliós összdíjazású pályázatokat írnak ki, és lényegében automatizálták az írások útját a képernyőről a nyomdagépig. És felfigyelt a mobilregényre az a közel másfélmillió olvasó is, kiknek többsége eredetiben, azaz telefonon olvassa a történeteket. Számukra, vagyis a zömmel 12-18 éves lányközönség számára, ez az első találkozás az irodalommal. (Hja, errefelé nem terhelik a gyerekeket büntető mesékkel, nincs iskolai kötelező olvasmány.)
Ez nem csak olvasói részről igaz. Hiába találkozhatunk lányregényekkel a hetvenes évek óta, azok többségét felnőttek (zömmel férfiak) írták. Yoshi férfiként ilyen szempontból még a konzervatív hagyományt követi. Pár év alatt azonban minden megváltozott: ma az írók többsége is a 12-20 éves korosztályból kerül ki, létrehozva egy folyamatosan cserélődő, mégis belterjes közösséget.
Azt hiszem, ennyi bevezető után ideje rátérnem magára a kisregényre is, Rin Mosimo kimi ga-jára, (Ha te mégis...), pedig megpróbáltam halogatni.
Egy biztos: a szöveg könnyen olvasható. Ez alatt azt értem, hogy folyamatosan lefele görgetve is tökéletesen követhetőek a sorok. Ezt a szerző ki is használja, amikor hatásszünetként direkt többszörös sortörést használ, ha a helyzet megkívánja. Ami a mobiltelefonok hátránya (hogy tudniillik a bonyolultabb kínai karakterek egy részét nem lehet beírni, az ismeretlenebb olvasatokat nem lehet a kérdéses szóhoz fűzni), az a scrollozás során előnnyé válik: az egyszerűbb jeleket gyorsabban ismeri fel az ember, lehet tekerni. Ugyanakkor érthetővé válik a leggyakrabban hallott kifogás is: nem letisztult, hanem kényszerből egyszerűsített nyelvvel van dolgunk, ahol a forma korlátozza a nyelvhasználatot.
Szerencsére a hangulatjelekből sincsen sok, csak a kötelező izzadtságcsepp tűnik fel időnként. Aki a haikuk kapcsán arra számít, hogy a formátum virtuóz sűrítésekre kényszeríti a szerzőket, téved. Szellős, fölösleges párbeszédek (kötelezően elhangzó szia-szia párok és társaik) teszik a szöveget lazává, amely még írásmódjában is az élőbeszédet követi. Itt a szereplők nem sírnak, hanem ilyeneket mondanak: “Szzip... Ááá... ÁáááÁáááÁ! Makii!! Makii!! Még... még ne menj el!! Ne halj meg! Még együtt szeretnék lenni veled!!”
A történet pedig a tipikus könyvfakasztó melodráma. Fiú, lány, szerelmesek. Naná, hogy kiderül, a leányzó HIV fertőzött (itt a kórház a hibás, a Deep Love-ban még a diákprostitúció), de Rin, a szerző a többi klisével sem takarékoskodik. Van itt terhes tizenötéves, szerelmi háromszög (a másik – egyébként természetesen bombázó – leányzót megerőszakolták). A végén még föltűnik a tumor is (zseniálisan ötvözve ezzel a két klasszikus mobilregény halálos betegségeit egyetlen történetben), hogy a főszereplő szépfiú sírva hajtogassa az ezer darvat (van-e, aki nem ismeri Szadako történetét?) A vég persze elkerülhetetlen, a fiú zokogva rogy a kórház padlójára.
Az Aikú szerzője, Mika lebukott, amikor történetét valódi történetnek akarta beállítani: a rákos fiú a történet szerint minden rosszullét nélkül tűrte betegségét, a kemoterápiát és az utolsó hónapokat, és ez még a mobilregény-olvasó közönségnek is szemet szúrt. De Ren írásából is látszik: a szerző csak a tévésorozatok, a leánymangák és persze a mobilregények világát ismeri: így lesz a történet túljátszott, melodramatikus.
Habár a mobiltelefon rengeteg lehetőséget rejt, jelenlegi formájában csupán irodalompótlék telefontulajoknak és bombaüzlet a kiadóknak.
