Ajtmatov úr hosszas hallgatás után új regénnyel jelentkezett. Talán tíz évig kellett várnia mire a vadkeleti kapitalizmus kórtüneteivel megbirkózott, keserű indulatai lecsillapodtak, kikristályosodtak és rögzíthetővé váltak? A regény fő témája a pénz hatalmának ostorozása és hatásmechanizmusának bemutatása. Hogyan nyomorítja meg a piacgazdaság a posztszovjet emberek életét, hogy váltotta föl a szocialista önkényt a pénz önkénye, hogy lett diktatúrából „korruptúra”, hogyan teszi tönkre az új világrend a hagyományos értékeket, a biztonságérzetet. Egy kis szovjet nosztalgia, globalizációellenesség, meg kirgiz grínpísz. A regény fő problémái meglehetősen unalmasak számunkra, én is kicsit gyanakodva kezdtem neki a könyvnek, de kellemeset kellett csalódnom, és nem csak a különleges regényhelyszínek miatt. Egy közép-ázsiai írónál, aki a mienkénél jóval archaikusabb, hagyományőrzőbb társadalomban nőtt fel, talán annyira nem járt le ez a lemez, történelmi és szociokulturális okokból sem. Megdöbbentő/meglepő volt olvasni, hogyan is lesz terapeuta orvosból pásztorkutya-tenyésztő, tanárból csikós, operaénekesnőből popsztár, kolhozelnökből vadásztársaság vezetője, aki mellesleg aga is. Sőt, a kirgiz emberek azt is nehezen értik, hogy lehet a virág, a vadméz, a hópárduc darabáru, kereskedelmi tétel, meg azt sem, hogy az up-to-date menyasszony már nem hópárducprémre, hanem limuzinra áhítozik - ezwan(sic!). Találó viszont, hogy a lovas-nomád népek világából meríti a metaforáit a szerző a korkritikájához: „Míg régebben a szép nőt lóra ültetve rabolták el, most dollárral tömött zsákra dobják, aztán maga lovagol el rajta, de gyorsan a dollárménesekhez igyekszik, ahol a milliomosok a csikósok(…)” Tényleg „Isten a világ bankára”?

A regény két párhuzamos történetet mutat be, egy hópárducét és egy újságíróét, akiknek a nevük és a sorsuk is hasonlít egymásra: Arszen/Arsz és Zsaabarsz ('nyílként ugró párduc'), bár az elbeszélő szerint „látszatra semmiféle összekötő motívum nem volt közöttük” - tessék megcáfolni, vagy megerősíteni. A két szereplő közül nálam Zsaabarsz a befutó, az öreg párduc, aki az Uzengiles ('kengyel') hágó kengyelén akar az égbe lépni. Eddig csak szép állatnak tartottam a hópárducot, de a regény olvasása óta nagyon megnőtt a tekintélye a szememben. Egy szép gondolat szabadon idézve: az oroszlán meg a tigris alábbadhatja, be lehet idomítani, mutogatni, ugráltatni, de hópárducból soha nem lesz cirkuszi mutatvány.

 

 

 

Arszen Szamancsin minden szép és fennkölt gondolata ellenére idegesítő, kellemetlen figura. Sok a túlragozott agyalása, lelkizése, és az az egyik legszimpatikusabb húzása, amikor megiszik egy vizespohár vodkát húzóra. Unalmasak már az életképtelen idealisták, akik nem tudnak beletörődni, hogy egy eszmét el lehet adni, sőt embargót is lehet hirdetni ellene. Az Amikor leomlanak a hegyek főszereplője azonban a Sors, miként azt már a regénykezdés is sejteti: dologhoz lát, észbe kap, dolgok járnak az eszében, előkészíti a dolgok találkozását és a Sors nagy ívben tesz az időben elveszett emberekre. A női szereplők, Ajdana, a „folpackba csomagolt istennő”, és Elesz vonzóak, különlegesek. Nagy hiánya a szereplőgárdának a rosszfiú, Ertas Kurcsal. Ő a popkultúra rossz szelleme, akiről sajnos csak közvetve informálódhatunk, nem jelenik meg a regényben, de nagyon fontos figura: buldózermunkája, „patologikus hatalmi törekvése” teremti azt az értékhiányt, devalválódást, ami a történet alapproblémája, feszültségforrása - szerettem volna jobban megnézni/megolvasni magamnak azt a fickót.

A fent leírtak talán annyira nem hozhatták lázba a regény iránt érdeklődőket. Két dolog miatt érdemes elolvasni a könyvet, a fennkölt gondolatok és egy számunkra merőben idegen és egzotikus világ megismerése miatt. Nagyon szép eszmefuttatásokat olvashatunk a szerelem és az örökkévalóság kapcsolatáról, a lélekről, a hitről, a zenéről. Ellátogathatunk Biskekbe, a kirgiz fővárosba és Tujuk Dzsárba, a hatalmas hegyek birodalmába, megtudhatjuk mi az az arhan, az ekcse, a tunkukuk (a turáni farkasok jót csemegézhetnek belőlük), kik azok a bík és az akinok, hogyan is néz ki egy ail, egy hegyi falu. A regény talán legszebb darabjai az Örök Menyasszony balladája az örök elválás fájdalmáról, valamint a leíró részek a Tien-sanról. Végezetül szeretném a számomra legkedvesebb részt idézni, amitől Derrida és Krasznahorkai bizony összevonnák szemöldöküket, mert a kirgiz és a kazah énekesek szerint Uramisten nem írástermészetű:

„A Szó őrzi Istent az égben, a Szó feji a világmindenség tejét és táplál bennünket azzal a tejjel nemzedékről nemzedékre időtlen idők óta. Ezért a Szón kívül, a Szó határán túl nincs se Isten, se világmindenség, és nincs a világon nagyobb erő a Szó erejénél, és nincs a világon láng, amely felülmúlná a Szó lángjának forróságát és erejét” [Barbasyan]