B
Hellsing 1. Mangafan Kiadó, 2008, 216 oldal, 2000 Ft.
A szörnyetegeknek sem muszáj szépséges királyfivá változniuk, hogy beilleszkedjenek a társadalomba; a lehetőségek korlátlanok, gyakorlatilag a képzelet bármely szörnyszülöttje számára létezik módszer, hogy békében élhessen az emberekkel. A Hellsing mangával körülbelül egy időben indult Buffy, a vámpírok réme című tévésorozat tematikája hasonló: adott egy személy, akinek különböző szörnyeket, főként vámpírokat kell irtania, ebben néhányan a segítségére vannak. De ki ismerné jobban a vérszívókat, mint egy fajtabeli? Ahogy Buffynak ott van Angel, Sir Integra Wingates Hellsingnek Alucard, az ősöreg vámpír áll rendelkezésére, és egyik hölgynek sem kell aggódnia, ha a hűséges házivámpírnak arra szottyanna kedve, hogy megcsapolja úrnője ütőerét – mindig akad néhány liter vér a hűtőben.
Adott egy kemény, elszánt, bátor főhősnő és mellette a „jó vámpír”, pontosabban cinikus és okos vámpír, aki tisztában van azzal az alapvető szabállyal, miszerint a saját érdekükben nem árt takarékoskodni a táplálékforrással: „Ha rajtatok múlna, addig tizedelnétek az embereket, mígnem kipusztulnak… és akkor nekünk is végünk”. Valószínűleg nemcsak ezért fordul fajtája ellen, de egyelőre a manga első köteténél tartunk, van egy sanda gyanúm, hogy erről a rejtélyes Alucardról jó pár információ fog még kiderülni (már a neve is kérdéseket vet föl: tessék csak visszafelé olvasni). Seras Victoria, Alucard segítője a műfajban kötelező cuki kislányfigura, aki kötelezően miniszoknyában és magas sarkú csizmában harcol, ami már önmagában természetfeletti teljesítmény. A többi fontos karakter közül most még csak Anderson atya és Walter, Integra inasa bukkan föl, de róluk is keveset tudunk még.
A vérszopó zombik hadai mellett egyes szörnypusztító csoportosulásokkal is szembekerül a kis csapat. Hellsing kisasszony és társai a protestáns egyházhoz kötődnek, és bár a Vatikánnal tudnak tárgyalni, ha kell, a katolikus egyház egy bigott, titkos szervezetével meggyűlhet a bajuk. A vámpír maga is az európai népek mitológiájára, hiedelemvilágára jellemző; és nem is szóltunk még a Hellsing névről, amelyet Bram Stoker regényéből kölcsönzött a szerző (sőt a főhősnő egyértelműen annak az Abraham Van Hellsingnek a leszármazottja, aki annak idején leszámolt a nagy Draculával. A történetnek tehát több köze van az európai kultúrához, ez a rajzokra azonban kevéssé jellemző; a két lány karaktere hozza azt az arcformát és testfelépítést, amit a műfaj bombázóitól elvárhatunk, a férfi karakterek meglepően férfiasak, sőt helyenként egész realisztikus az ábrázolásuk. Véráztatta képkockák vannak, ilyen történetnél az lenne a furcsa, ha nem lennének, az erőszakos jeleneteket azonban gyakran oldja a komikum. Igen, ez a manga legnagyobb erénye, a morbid humor: „Át kellett lőnöm a tüdődet, hogy eltaláljam a szívét” – közli lazán Alucard a haldokló lánnyal. Már csak ezért − és a képregényhez fűzött megjegyzéseiért, amelyek szintén nagyon viccesek és persze önironikusak − is dicséret illeti Hirano Kohtát. Az pedig, hogy mennyit ad hozzá a vámpírirodalomhoz, mennyivel több vagy más ez a manga, mint a vámpírtéma eddigi feldolgozásai, talán a további kötetekből kiderül.
