B-
L. Ron Hubbard: A csillagok felé, New Era kiadó, 2004.
Talán pont az indexen, egy szcientológiáról szóló cikkben említették meg, amúgy mellékesen, hogy Ron L. Hubbard scifiíró volt. Már hallottam emlegetni a nevét, de a szcientológia sosem érdekelt különösebben, így nem raktam össze a dolgokat. Most azonban felkeltette az érdeklődésemet, és, őszintén szólva, borzasztóan unatkoztam. Birtoklok egy hipergalaktikus scifigyűjteményt, megnéztem, van-e benne valami Hubbard-tól. Volt, úgyhogy nekiláttam.
Úgy kezdtem bele az olvasásba, hogy én ezt az írót Nem Szeretem. Ő egy gonosz ember, akinek valamilyen homályos módon köze van ahhoz, hogy a Legenda smaragdszemű jófiúja egy díványon ugrabugráló, eszelősen vihogó barommá váljon. Csak reménykedni mertem abban, hogy olvasás közben nem harapja le a kézfejemet a könyv.
Aztán persze nem így lett. Hubbard ugyan fülét-farkát behúzhatja Clarke, Asimov, vagy Dick mellett: a regény indítása például kimondottan giccses és sablonos. Romantikus zsánerkép, ahogy a főszereplőt, az elszegényedett nemesifjút elszakítják szerelmétől, és erőszakkal egy űrhajó fedélzetére viszik. Dacára a technikai fejlődésnek, még mindig kötéllel verbuválnak.
A gyenge kezdés után azonban hirtelen beerősít a regény, az alapötlet, ami láthatóan az írót is elkápráztatta, logikus, egyszerű, és lélegzetelállítóan embertelen. Az űrhajók legénysége, ha "hosszú útra" indul, vállalja (vagy vállaltatják vele), hogy a fénysebességhez közeli, lelassult időben él. Amit ők óráknak, napoknak, heteknek éreznek, sosem lehet tudni, mit jelent a Földön, vagy a célállomást jelentő bolygón. Az evidens, hogy szembe kell nézniük minden szerettük, ismerősük elvesztésével, de Hubbard kíméletlenül végigrángat minket az elidegenedés újabb és újabb variációni. Szereplői egy idő után nem tudják, mit jelent a pénz, valójában melyik nyersanyagnak van egyáltalán kereskedelmi jelentősége, mi hajtja az űrhajókat és honnan szereznek alkatrészt a sajátjukhoz, melyik bolygón milyen háborút vívtak, kik, mikor és miért, milyen lakott területek vannak a Galaxisban, a nyelv, amit beszélnek, él-e még. Az egyik fogvacogtató jelenetben egy ugyanilyen „hosszú úton” lévő űrhajóval találkoznak egész véletlenül, és rá kell jönniük, hogy ők talán még a bolygólakóknál is idegenebbek számukra.
A regény tulajdonképpeni története annyira nem is érdekes, elég kiszámíthatónak találtam. Hubbardnak a kegyetlenség és a hidegség áll a legjobban, amikor például a még mindig ifjú és szerelmes Alan meglátogatja már megvénült és ráncossá aszott szerelmét, gondolkodás nélkül átugrottam néhány bekezdést. Van, ami Danielle Steel és Courts-Mahler asztala. De a magány és az elhagyatottság leírása olyan erős, hogy napokon keresztül a csikorgó űrfaggyal álmodtam, pedig én sem vagyok már mai csirke, és sok ijesztő dologgal találkoztam már ebben a hatalmas Galaktikában.
Sajnos a regény vége valami fura nacionalista-rasszista, torz moralizáló monológgá válik, egy olyan befejezéssel, ami valójában nem is befejezés. Nem vártam csavart, vagy színpadias megoldást, de az apokaliptikus csatajelenet utáni összecsapott lezárás megdöbbentett. Ennek a remek regénynek egyszerűen nem lehet ez a vége!
Ha valaki tudja, elmondhatná, mi is történt valójában Alan-nel, és miért nem osztotta meg ezt velünk Hubbard.
