C+
A női agy, Nyitott könyvműhely, Bp., 2008.
Nem estem hasra Louann Brizendine könyvétől. Azt meg hatásvadásznak tartom, hogy egy pszichológus – Hasznos a nőknek, kihagyhatatlan a férfiaknak – dumájával próbálják meg hazánkban is eladhatóbbá tenni a könyvet. Azért ezt én így nem merném kijelenteni. Mert egy átlagosan tájékozott felnőtt, magyar nő, jó eséllyel nem talál túl sok meglepő információt a könyvben. Azt meg, hogy a férfiak mit tudnak a témáról, vagy egyáltalán hajlandók e végigolvasni a könyvet, nem tudom. Ha én tipikus férfi lennék, biztos nem tenném. Esetleg felütném a tipikus férfiagyamat leginkább felcsigázó oldalakat, és kihalásznám az olyan információkat, minthogy a monogámia is csak genetikusan meghatározott. Nem véletlenül írom, hogy tipikus, mert Louann Brizendine könyve a tipikus nőről és helyenként a tipikus férfiről szól, ha egyáltalán létezik ilyen. Ugyan időről-időre megpróbálja árnyalni az általa felvázolt képet, de érzésem szerint ez nem sikerült neki meggyőzően.
Azért az be kell ismernem, hogy Brizendine alapos munkát végzett, már ami a témában fellelhető, az átlagember számára még fogyasztható biológiai magyarázatokat illeti. Négy életszakaszon keresztül kísérhetjük végig a nő hormonális változásait, és ennek kihatásait az agyi működésre. Mondanám, hogy sok mindenre választ kaphatunk, de istenigazából nem találtam semmi olyasmit, amit már ne tudhattunk meg a biológia- és a felvilágosító órákon, silabizálhattunk ki a természettudományos cikkekből, vagy ha mást nem, azokból a nőknek szóló írásokból, amikbe úton-útfélen belebotlik az ember. Amely információk újdonságul szolgálhattak számomra, azok mind az életkorom, illetve az élettapasztalatom számlájára írhatók. Mivel nem szültem még, és a klimaxtól is messze vagyok, két életszakasznyiban még tudott valami újat is mondani az írónő, bár azért ezeket az oldalakat sem olvastam teljes megrökönyödéssel. Önironikus mosolyra fakasztott viszont az a jelent, amiben egy nő sorozatos párkapcsolat-analizálása folytán már olyannyira túlkombinálja magában a lehetséges okokat, hogy mire tényleges párbeszédre kerülhetne sor, dühében, hogy a másik fél még mindig nem kapcsolt, elbőgi magát. A férfi pedig értetlenül és megzavarodottan áll az eset előtt, mert eddig azt hitte hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. A konklúzió viszont nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy egy kapcsolatban kommunikálni kell. Hát ez sem ért hidegzuhanyként.
A kulturális- versus örökletes tényezők polémiáról már Fukuyama is megírta, hogy a XX. század nagy slágertémája volt. De míg előbbi inkább a társadalomtudósok kedvelt vesszőparipája, ma már korántsem olyan divatos, mint amennyire még egy fél évszázada volt. Bár abban mindkét vitatkozó fél egyetért, hogy a kizárólagos magyarázatok csak tévútra vezethetnek, de azért minden szentnek maga felé hajlik a keze. Brizendine egy rövidke fejezet erejéig említi ugyan a szocializáció viselkedésalakító szerepét is, és néhányszor vissza is utal rá, de voksát egyértelműen a genetika mellé teszi le. Ezzel pedig nem is lenne semmi baj, lévén hogy könyve nem szociológiai tanulmánynak készült. Ha viszont az olvasónak van némi társadalomtudományos vénája is, nem biztos, hogy feltétlenül jól fog esni neki ez a genetikai overdózis.
A feministák meg biztosan sikítoznak mikor Brizendine kerek perec kijelenti, hogy a biokémia irányította párválasztási szokásainkban csak a tudatalatti reprodukciós szándékok munkálnak. Gyanítom, hogy azzal a megállapítással is sok nő vitába szállna, miszerint jó, ha csak naponta egyszer, a „legtúlfűtöttebbeken” pedig maximum négyszer vannak szexuális töltetű gondolatai. Brizendine sokszor azt is elfelejti, hogy nemigen léteznek tiszta kategóriák. Ismerek ugyan olyan kisfiút, aki beleillik a versengve-kommunikáló hím sztereotípiájába, de ott van a saját fiútestvére is, aki viszont egyévesen igazi kommunikációs bajnok, és biztos vagyok abban, hogy kenterbe verné akármelyik korabeli kislányt. Vagy ott van egy négyéves lány, aki nem habozik hogy csupa szeretetből lekeverjen nekem egy pofont, akárhányszor csak módja nyílik rá, pedig biztos hogy nincsen tesztoszteron túltengése. Rajtam kívül ugyanis csak a bátyját püföli. Vagy itt van az én esetem. Csak abban az esetben preferálom a nőtárssal történő közös wc-re járást, ha idegen helyen vagyunk. És nem azért, mert egy jót szeretnék pletykálni, hanem mert olyan fokú rövid- és – érzésem szerint – farkasvakságban szenvedek, hogy kellemetlenül érintene egy vadidegen terepen való bolyongás. Barátnőt pedig nem is tudom mikor láttam utoljára, a beszéd pedig nem lételemem. Sőt még tűrésküszöböm is van, már ami a beszédpartnerek számát illeti. A küszöb a kettes szám, abból is az egyik én vagyok. Nyáron pedig be lettem vizsgálva hormonálisan, és mindent rendben találtak. A női prototípustól való elhajlásom tehát egyértelműen nem hormonális eredetű. Utoljára pedig a lázadó, sebzett tiniszívem volt képes elhitetni velem, hogy csupán a biokémia csapdája miatt vonzódhatok egy fiúhoz. Felnőtt női agyam jobban szeretné többre becsülni az embertársát, mint egy szag- és látványminta, némi reprodukciós felhanggal.
Hogy akkor kinek ajánlanám a könyvet? Tinilányoknak, laikus természettudósoknak és önigazolásra vágyó nőknek. De férfiakat semmiképpen sem traktálnék vele, még nőként sem olvastam szívesen az olyan mondatokat, amik rendre azt sugallják, hogy mindahányan érzelmi és kommunikációs csökevények.
