Shakespeare reloaded

A-
Shakespeare drámák I-II, Nádasdy Ádám fordításai, Magvető kiadó, 2001/2007, 2008, 525/528 oldal, 2990 Ft

2001-ben a Magvető kiadónál jelent meg Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításainak első kötete. A kiadvány négy Shakespeare darab fordítását tartalmazta. 2007-ben újra kiadták, ekkor már I. kötet jelzéssel, ugyanis Nádasdy Ádám újabb négy Shakespeare fordítással örvendezteti meg az olvasóközönséget, melyet a nemrégiben, 2008 elején piacra dobott második kötet tartalmaz. A Shakespeare rajongók nagy örömmel vethetik tehát magukat a mester írásainak felfrissített változataiba.

Nádasdy ráadásul nem kertel. Nem csak a kevésbé felkapott szövegeket veszi elő újra, hozzányúl azokhoz a darabokhoz is, melyek olyan erővel vannak jelen a magyar irodalomban, mintha angolul soha nem is láttak volna napvilágot. Hogy ez jó-e vagy sem, nem mindig könnyű eldönteni.

Egyrészt, hogy Shakespeare megkerülhetetlensége, időszerűsége újra és újra bebizonyosodik, az kétségtelenül jó. Shakespeare-rel nem lehet nem foglalkozni, szövegei ugyanis mit sem vesztettek erejükből, időszerűségükből az elmúlt négyszáz évben, hiszen (ahogy azt Nádasdy a kötetek előszavában is írja): e szövegek emberi helyzeteket mutatnak be. A kor, a díszlet, egyáltalán: minden, ami a puszta szövegen túl van, esetleges és mellékes. Nem véletlen, hogy Shakespeare-rel annyit kísérleteznek. Mert e szövegek mérhetetlenül tág teret adnak a befogadónak/értelmezőnek.

Néha már túlzásnak is érezheti az egyszeri színházlátogató, hogy nem lehet nyugodtan megnézni egy-egy darabot, mert minden rendező tartogat valamilyen extrém Rómeó és Júliát vagy egyebet a tarsolyában. Persze ott van a másik véglet, amiben a színészek reneszánsz ruháktól roskadoznak a klasszikus-realista díszletek között, Hamlet meg folyton szűk gatyában, buggyos fehér ingben forgatja a szemgolyóit.

Na szóval: csak állunk és a „szánk nyitva van, hogy miket tud ez a Shakespeare William” idézhetjük joggal Bereményi Géza szövegét, mert hovatovább töröm rajta a fejem, annál biztosabb vagyok abban, hogy csak két megoldás van. Bárki is volt ez a Shakespeare (mert személye körül nem kevés bizonytalanság él még ma is), vagy olyan kimondhatatlan tudások birtokában volt, melyekért ölni is érdemes, vagy ördögi ravaszsággal használta ki a legegyszerűbb dolgot, ami tudható, miszerint az emberi faj egy fikarcnyit sem változott a civilizáció néhány ezer éve alatt.

Tehát Shakespeare-t frissíteni, elővenni, újrafordítani, érdemes és kell is, mert korunk embere bizony sokat tanulhat négyszáz évvel korábbi embertársától, ha veszi a fáradságot és  elolvas/megnéz egy-egy darabot. És ehhez természetesen nem árt, ha érti is mindazt, ami az oldalakon, illetve a színpadon zajlik. (Utóbbi esetében arról már nem is beszélek, hogy az sem hátrány, ha a színészek tisztában vannak az elharsogott mondatok jelentésével). Főleg, hogy manapság –finoman szólva– hagy némi kívánnivalót maga után az átlag olvasó szövegértelmező készsége. Hát még négyszáz éves szövegek száz-százötven éves fordítása esetében. Gondolnunk kell arra, is, hogy Shakaespeare-t a szövegek e patinássága miatt, sokan hajlamosak idejét múlt szerzőnek hinni és valamiféle klasszikus-archaikus skatulyába zárni, miközben e szövegek saját korukban friss, modern darabokat adtak. Shakespeare -kis túlzással- saját korának egyszemélyes Hollywoodja volt, gondoljunk csak bele: annyi vért, amennyi nála folyt manapság is csak kivételes produkcióknál használnak fel.

Ezért Nádasdy és a legújabb kori fordítók (Mészöly Dezső, Eörsi István) munkája üdvözlendő és dicséretes, főleg, ha jól végzett munkáról van szó. Nádasdy Ádám esetében úgy érzem ez elvitathatatlan. Forgatom pár napja a két kötetet, párhuzamosan olvasva a klasszikus fordításokat. Rosszul tettem. Minél többet olvastam így a szövegeket, annál inkább úgy éreztem: rossz úton járok, ha össze akarom hasonlítani az egyes szövegeket (kivételt lásd később). Az új fordítások szövegei életszerűek, a köznyelvi használathoz jóval közelebb állnak. Mellőzik a „reám”, „nékem”, „ád” típusú régies szóváltozatok használatát. Ezek kiszűrése nem könnyű feladat, lévén szó legtöbbször jambikus lejtésű, ritmusos szövegekről (lásd még: blank verse), s a költői, szépirodalmi nyelvezet legmegveszekedettebb megújítói is csak küzdelmek árán tudják megkerülni az efféle szóhasználatot hasonló ritmusú szövegek megalkotásakor.

E két kiadvány nagy erénye a kritikai jelleg. Lábjegyzetekben, szövegmagyarázatokban gazdag kötetekről van ugyanis szó. A fordító megmagyaráz minden homályosabb részletet, hivatkozik más fordításokra, kifejti egyes mondatok értelmét, Shakespeare-korabeli élethelyzetekre, ismeretekre is hivatkozik, ha kell; mi több: az eredeti angol nyelvű változatok lefordíthatatlan szójátékait, apró nyelvi trükkjeit is jegyzi.

Amivel gondom volt, pontosabban, amit kevésbé találok szerencsésnek, az a fentebb már említett, a magyar nyelvben klasszikussá, tulajdonképpen eredetivé vált Shakespeare szövegek újrafordítása. Ilyen esetekben kényelmetlenül érzem magam mindig, ez nem (feltétlenül) a szerző/fordító hibája. Ettől úgy érzem ugyanis, mintha Arany János Hamletje, a magyar irodalom (igen, ismétlem: magyar irodalom) egyik legtökéletesebb alkotása nem lenne elegendő (Persze, Nádasdy ilyet nem állít). Nem csak vakmerő egy ilyen vállalkozás, hanem azt hiszem teljesíthetetlen is. Persze a szerző is tisztában van ezzel, előszavában is kitér e kérdéskörre!

Még akkor is így van, ha a fordító jó munkát végez. Ugyanezt érzem olyan darabok esetében, mint a Szentivánéji álom, vagy a Rómeó és Júlia, a Sok hűhó semmiért és még néhányat lehetne mondani. Nézzünk példákat, és ez esetben a fentebb írtakat meghazudtolva bizony összevetettem a szövegeket.

Íme egy-két jellemző részlet a Hamletből, melyek újrafordítva az eredeti fordítás „savát, ízét veszik” (az angol szövegeket itt nem vettem figyelembe, éppen a fenti kitétel miatt, miszerint jóformán eredetivé vált a fordítás):

És még lehetne sorolni. (Senkit ne tévesszen meg ez a néhány idézet, a kötetben rengeteg kiváló fordítói megoldás található, e példák csak egy problémafelvetést kívánnak alátámasztani!) Természetesen ezek nem (feltétlenül) rossz fordítások! Félre ne értsen senki, csupán e szövegek klasszicizálódott, kanonizálódott jellege vet fel kérdéseket. Két irányvonalat figyeltem meg ezekben a fordításokban. Egyrészt az érthetőségre való törekedést, a szövegek korszerűsítését; másrészt, a szembeszegülést a klasszikus fordításokkal. Ez utóbbi sokszor erőltetett és gyakran kevésbé szép megoldásokat szül. Az előbbi törekvéshez csak annyit, hogy akkor nekieshetnénk akár Az ember tragédiájának is, hogy akkor írjuk újra, mert ez a fene emtívín nevelkedett nemzedék már nem ért belőle semmit. Persze vállalom a tényt, hogy elfogult vagyok.

A lényeg, hogy még ezeket a teljesíthetetlen vállalkozásokat is beleszámolva, egy pontos munkával gazdagodtunk, mely egy kicsivel megint közelebb engedi Shakespeare-t a kor olvasójához. Mindenkinek hangsúlyozottan ajánlom, mi több: meggyőződésem, hogy alanyi jogon kellene juttatni mindenkinek egy-egy Shakespeare kötetet.