Idén száz éve jelent meg Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk című regénye. Mivel gyerkkorunk egyik kdevence volt, ezért örömmel álltunk össze a PEtőfi Irodalmi Múzeummal, akik erre az alkalomra külön kiállítással készültek: Éljen a Grund - 100 éves a Pál utcai fiúk című regény. A kiállítás 2007. október 11 - 2008. augusztus 31-ig látogatható. A PIM négy írót kért fel, hogy naplószerűen gondolja újra a grund történéseit. Zalán Tibor (Áts Feri ), Péterfy Gergely, Lackfi János és Ficsku Pál (Csónakos) szövegeit olvashatjuk. Ha valakinek van elfekvőben PUF-os szövegtöredéke, küldje el nekünk! Itt elolvasható az összes.

Jó érzéssel töltött el, hogy az ellenség soraiban is vannak árulók. Ez a Gered ugyan csak egy tetű, de jól jönnek majd az információi. Persze, ha nem nyíltan van velünk, mondjuk, hanem rendesen beépítve amott, nekünk, akkor kétszeres sikert érhetünk el vele és általa. Akár a kettős ügynök – soha nem árt az ügynek. Ez rímelt, mert én tit-kos költő is vagyok, meg sztepptáncos. Utóbbit csak otthon művelem, a fürdőszo-bánkban. Mit szólnának a rám leselkedő sötét erők, ha a vörösingesek vezére csak úgy sztyeppe meg tánc, amikor rájön az óra ráadásul mindenki előtt… A költészet meg amúgy a véremben van, hiszen mindenki költő, aki a valóságra magasról szarik, és hát, mint ilyen, én olyan vagyok, aki hát. Meg is kérdeztem tőle, mindenféle köntörfalat ügyesen kikerülgetve, te Gered, leendő et., nem gondolod, hogy a fiúk (úlica von Paulus) sejtik, hogy te, most már, hamarosan, valamikor, mindazonáltal, kimondom a valóságot, közénk tartozol? Ha jól válaszolsz, kinevezlek államtitkárnak. Nem hinném – felelte, és rögtön államtitkár lett belőle. Tehát nyugodtan mehetsz vissza közéjük holnap délután, kérdeztem, és derűsen a szemébe mélyesztettem jól ismert és sokak által oly rajongással szeretett tekintetemet. Az új államtitkár nyugod-tan válaszolt: nyugodtan. Bár nem hiszek az ilyen klerikális hókuszpókuszokban, csak munkált bennem a kisördög. Nem fognak gyanítani semmit, fűztem tovább kérdése-im gyöngysorát. Nem jött zavarba. Nem, válaszolta. Majd a tőlem eltanult ékesszólást utánozva, közepes hitelességgel, ennyit tett hozzá vagy mellé: és ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem, mert nekem roppant nagy a hatalmam és a befolyásom, újságom van és saját tévém és saját tévémacim, sőt, kéz-írásom a pápától (bár csak klozettpapíron, de pápai klozetton volt használódva az az írás), meg van néhány yachtom az összes óceánon és tengeren, de az több száz is csak azért, mert van megannyi házam s megannyi gyáram s megannyi üzemem van. Ha szólna valaki, annak azt üzenem van: nincs a fiúk (úlica von Paulus) közt egy bátor fiú sem! Ekkor egy éles és kellemetlen hang vágott közbe, és nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy dehogy nincs! Körülnéztem. Nem láttam senkit Gereden (leendő et.-on) kívül, mivel magamat nem láthattam, sajnos. Csak nem hasbeszélő ez a Gered, oldódott volna bennem a kérdés. De ki látott már olyan hasbeszélőt, akinek ellenbeszél a saját hasa? Így kénytelen voltam megkérdezni, némi meglepetést szín-lelve a beszarás közelében: Ki szólt? De senki se felelt. Hallgatásunkat csak fogaink ütemes vacogása tördelte szét. Kis idő múlva az éles hang, kissé gépiesebbé szelídülve, újra megszólalt: dehogy nincs! Majd bosszankodva hozzátette: hogy baszódnál meg, te szar, ilyenkor kell neked is elromlanod? Azt hittem előbb, hogy valamelyik et. vic-celődik rosszul, mivel a frazeológia erősen emlékeztetett a tőlem kötelezően eltanul-hatóra, de aztán csalódottan kellett látnom, hogy nagy hivatali szekrényemből Nemecsek képviselő mászik elő, hátán egy ménkű nagy lehallgató készülékkel. Elné-zést, köhécselt zavart színlelve, ez még maguktól maradt ránk, és felvétel helyett vé-letlenül a lejátszás gombot nyomtam meg a setétben. Elnéztem. A feje fölött, és nézé-semben benne volt elhárításom összes vezérének összes elguruló feje. Akkor most le vagyunk hallgatva? Ezt már nem tudom pontosan, ki kérdezte, de a kérdés biztosan és hitelt érdemlően elhangzott a számból. Gered (innentől már kérdésesen leendő et.) elsáppadott, és mint ki magyar narancsba harapott, nyögdécseléssel próbálta felolda-ni a benne keletkezett feszültséget: Nemecsek képviselő úr, széksorok között a pad-társam, az einstand legéberebb ellensége, mióta a Pásztor testvérek belerondítottak kis múziumi bizniszébe, ön itt, az a Nemecsek! A mondat végét már dadogósra fogva mondta, kihallottam. Annyira meglepődtem a jeleneten, hogy még a biztonsági szol-gálatomat is elfelejtettem riasztani. Ezt kihasználva, Nemecsek betolakodó képviselő (úlica von Paulus) pökhendizéssel válaszolt, igen, én vagyok. És mindenki le van hall-gatva. És ne kutassák, hogy ki lopta el a nemzetiszínű zászlót a Nemzeti Múziumból, mert azt én loptam el. Sőt, vissza. Itt van, ni! Nem lesz a Pásztoroké a mi lobogónk, még ha fényes szellentések fújnák is… Majd érezhető elgyávulással azt mondotta Nomocsok képviselő (úlica von Paulus), most tessék, csináljanak velem, amit akar-nak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak! Körülnéztem, de szerintem csak ketten voltunk, ráadásul, mint már említettem talán, magamat még csak nem is láthattam. A szekrényemből kilépett képviselő így folytat-ta: bármit csinálnak, akkora botrányt csapok, hogy bele fognak vörösödni. Pardon, exkuzálta magát, ki fognak fakulni, olyan… enyhe-rózsaszínűre. Mit volt mit tennem, elkezdtem a szokásos bratyizást. Nemecsek képviselő, vagy hogy a francba hívják, független ül attól, hogy a szekrényembe fészkelt egy tőlünk megörökölt ormótlan nagy lehallgató készülékkel, és le is hallgatott bennünket, ráadásul mindenkit, ha lehet, még orvabbul, mint ahogy mi szoptuk szoktuk magukat,ezen felül visszalopta a Nem-zeti Múziumból általam múziumi tárggyá minősített nemzeti lobogót, hol is tartottam én, vagy maga, mindegy is már, ki, szóval, ön az egyetlen, aki a fiúk (úlica von Paulus) közül tetszik nekem! Itt a kezem, bár nem mindenki szokja megfogni, amikor feléje nyújtom, csapjon bele, és fel közénk, vörösingesnek! De ez a száraz kis takony Nemecsek tagadólag rázta azt az ellenszenves fejét. Nem én! Hangjából mi több, da-cot véltem kihallani. Sőt, meg is ismételte primitív mondatocskáját, amit itt én, sztilistikai okokból, bloodomban most nem fogok. De nem ám, a teremtésit! Termé-szetesen most is feltaláltam magamat, és úgy tettem, mint aki elmosolyodik. Hát, ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Mi több, vissza! Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz... Erre hátat fordított nekem, és ahogy a fiúk (úlica von Paulus) a fontos pillanatokban, se perc alatt elaludt. Csak úgy félvállról az ajtóhoz osontam, és őrezredemet az én szobámba rendeltem, teljes létszámban. Veszélyes ügy ez, védelem kell ide, véltem helyesen. Az ezer ember sajnos nem fért be a szobámba, de vagy har-mincan férfiasan bepréselődtek. Vegyétek el tőle a zászlót és a jogtalanul elbitorolt és használt antik lehallgató készülékünket. Kitől, kérdezték, és ki kérte, kérdezték fejü-ket forgatva, mert úgy szorongtunk ott, akár a heringek, mozdulni meg nem lehetett, a folyosón pedig végig, egymást vadul hőmérődzve, az őrezred áthatolhatatlan, befelé törekedő tömbje. Tőle és én, világítottam rá a kialakult helyzetre, de a sok hülye nem értette. Hol vagy Feri, kérdezte valahol valamelyik Pásztor, nyilván az én őrezredem kapitánya. Anyádban, mondtam neki , enyhén ironikusra fogva a választ. Itt vagy te is, mama, kérdezte Pásztor, az jó, mert akkor hoztál töltött káposztát otthonról, de te hogy kerültél az én anyámba, Ferikém, épp? Már válaszra emeltem volna büszke szá-mat, amikor olyan történt, ami még az én grundharcokban megedzett ateizmusomat is rommá dönti, ha nem vagyok ekkora jellem és ennyire belső erő. A heringiáda kö-zepéből kiemelkedett Nemecsek képviselő (úlica von Paulus), hirtelen a fenéből elő-került angyalszárnyait meglengetve, fölrepült, és könnyedén kiszállt a piros, fehér, meg valamilyen színű zászlójával, amit mellesleg a Nemzeti Múziumból lopott ki és vissza, a nyitott ablakon, és meg sem állt a kéklő égig. Előtte azonban, a helyzethez mérten kissé terjengősen, visszaugatott nekünk, akiknek az ő távozásával kétségkívül több helyünk és levegőnk támadt a szobában, imígyen: engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzá¬tok. És ha még egyszer heringet csináltok belőlem, és ha még százszor és ezer-szer összeferingeztek is (remélem, nem rám célzott ezzel a fogínyhanggal a mocsoláda), akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak megbújok ugyanabban a szekrényben, ahol nem szoktatok észrevenni. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk az úlica von Paulusba, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! Könnyű volt elbánni velem ennyi vörös heringnek, bocs a képzavarért, vihogott egy rövidet a kis szemét! Könnyű egy őrezrednek elbánni egy ártatlan képviselővel, aki a mentelmi jogával sem élt a lehallgatás és betörés közben, még akkor is, ha nem fértek be mindannyian abba a pöcsöm kis szobába! Én nem csaptam fel közétek. Inkább legyek hering, de nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni... ott... Sasolt. Szerencsére, a tömegben nem vette ki egyébként remek alako-mat. Mutogatott így inkább a bukott képviselő, nem a mi sorainkat erősítő, Gered fe-lé. Nehezen viseltem, hogy ennyit beszél. Egyáltalán nehezen viselem, ha valaki töb-bet beszél, mint én. Szerencsére égbe távoztával a hangja is eltakarodott az én szobá-ból. Álltunk összeszorulva, dermedten, de én megőrizve nyugalmamat, csak ennyit mondtam. Harc lesz, et.-aim, melyet immár nyíltan kell megvívnunk. Holnap táma-dunk, sajtót szegezve nekimegyünk a fióknak fiúknak (úlica von Paulus). Ami tűrhe-tetlen, az még nem törhetetlen. Majd, jelzem, én utolsóként a szobában, elájultam, az oxigénhiány és a befelé törekvő kilencszázhetven ember embertelenné vált nyomása mián, így bátor beszédem ezúttal nem érte el megérdemelt célját.