Általános cikkek puf100 péterfy gergely

PUF100 - Péterfy Gergely: A Pásztor-fiúk (október 21)

Könyves Magazin | 2007. november 21. |
Idén száz éve jelent meg Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk című regénye. Mivel gyerkkorunk egyik kdevence volt, ezért örömmel álltunk össze a PEtőfi Irodalmi Múzeummal, akik erre az alkalomra külön kiállítással készültek: Éljen a Grund - 100 éves a Pál utcai fiúk című regény. A kiállítás 2007. október 11 - 2008. augusztus 31-ig látogatható. A PIM négy írót kért fel, hogy naplószerűen gondolja újra a grund történéseit. Zalán Tibor (Áts Feri ), Péterfy Gergely, Lackfi János és Ficsku Pál (Csónakos) szövegeit olvashatjuk. Ha valakinek van elfekvőben PUF-os szövegtöredéke, küldje el nekünk! Itt elolvasható az összes.

Október 21.

Amikor kamasz fiunkat meccsre kísérjük, tereljük és pásztoroljuk, abban az a jó, hogy velünk korú, vagy nálunk fiatalabb anyukák is ugyanezt teszik kamasz fiaikkal, és akkor vannak ezek a furcsa viszonyok a lelátón, hogy egyrészt nézegetjük a gyerekeket a vízben, és ordítunk, hogy hajrá Misi, meg hogy szép volt Feri, meg hogy mi van bíró spori, lenyelted a sípodat? meg ilyeneket, közben azért egymást is nézegetjük, anyukák és apukák. Az öcsém például már-már kínosan jóban van egy anyukával, egy nagyon szép anyukával, teszem hozzá mindjárt, na de hát, édes öcsém, hát hogy van ez, neked minden, de minden kell már megint? Nem nyomja épp elég golyó a zsebeid, kettő közülük üveg? Látni kellene ilyenkor az öcsémet, hogy néz rám, milyen ártatlanul, mégis milyen megátalkodottan, lehajtott fejjel, görbén felfele nézve. Egyébként a Cegléddel játszottunk és kikaptunk 17-3 ra, elég nagy zakó. Ködben és szemerkélő esőben ázott a váci Dunapart, már megint ez az átkozott, csontig ható hideg, ott vacogtam egy vastag bőrkabátban, amikor meghal valaki körülöttem, mindig ez a zsibbasztó hideg jön, a Füvészkert tavának hidege. Tavalyelőtt januárban éreztem megint, amikor meghalt nagyanyám, az én gyönyörű nagyanyám, akitől nem tudtam elbúcsúzni, mert nem hittem el, hogy meg fog halni, a szép nők nem halnak meg, gondoltam én botorul. Legalább holtában látni akartam utoljára, az utolsó napon, mielőtt a krematóriumba vitték volna, iszonyatos dugóban araszoltam a Korányi felé. A proszektúrán már nem volt nyitvatartás ügyfélfogadás nem tudom mi, nem volt ott senki, egy élő se volt, de az ajtó nem volt zárva, bementem, hé, heló, valaki, így kiabáltam a csempézett folyosón, a bádogkocsik között, de a proszektúrán nem viccelnek a zárórával, senki se volt, egy lélek se. Nem mertem egy ajtón sem benyitni, amelyek a folyosóról nyíltak, mintha nagyanyám azt kérte volna, ezt hallottam, ahogy kér, hogy kicsikém, ne nézz meg, ne nézz meg! Az én gyönyörűszép nagyanyám megfeketülve szétszóratott. És most ugyanez a hideg, azóta érzem, mióta szép kutyámmal a karomon a sír felé ballagtam, és nem múlik el, hiába öltözöm hétrét, hideg marad a Héttoronyban, vacogok vastag bőrkabátban a váci Dunaparton, egy kicsit így



másrészt viszont így


miközben a kompra várunk, és öcsém az anyukákkal édeleg, ő bezzeg nem fázik, ingujjban hadonászik a szemerkélő esőben, és rám sandít néha, görbén felfele nézve.
Mióta ismerem az öcsémet, ezt számolgatom, mikor jöttem rá arra, hogy van egy öcsém, egy megátalkodott, engedetlen, minden rosszra hajlamos, állhatatlan és úrhatnám öcsém, akinek én vagyok a rókalelkű bátyja? Azt hiszem, még gyerek voltam, amikor született, hamar növekedett, mint az istenek fattyai, fél kézzel fojtotta meg a kígyót, mely kiságyába kúszott. Hamar kiismertük egymást: ő vitt a rosszba, és nekem furdalt aztán a lelkem, ő taszít át a határon, átharapja előttem a szögesdrótot, fejjel áttöri a betont, ráfekszik az üvegcserépre, megkönnyíti az utat az odaátba, aztán meglóg, elillan, köddé válik, és otthagy engem védtelenül az ismeretlen, ellenséges terepen.
Minden rosszba az öcsém rángat bele, simpfolja nekem a nőket, ravaszul hazugsággal etet, összeugraszt mindenkivel, akti csak szeretek, én barom, szőrös Ézsau meg mindig hiszek neki. Leitat, aztán álnok szavakkal családom ellen hangol, tudom én, mit akar, ő is csak az elsőszülöttségre tör, mint minden öcs, módszeresen, hideg fejjel taszigál a bukás felé, hogy átvegye a helyem, én meg, az ostoba, szőrös Ézsau, mindig lépre megyek. Falom a lencsét, csorog le a szám szélén a sűrű lé, boldog vagyok, hogy zabálhatok, lám csak, az öcsém etet engem, szeretett öcsém.
Pedig Márti mindig óva int, ő az egyetlen, aki átlát az öcsémen, ha kocsmába megyünk, riadt szemekkel néz ránk, mert tudja, hogy ebből nem lesz semmi jó, sőt, a legnagyobb zűrzavar lesz, verekedés, gigászi telefonszámla, talán napokig meg sem kerülök, öcsém kocsmáról kocsmára hurcol, nekivezet a folyónak, szakadék szélén táncoltat. Márti csak néz riadtan, de az öcsém leinti, ugyan már, sógorasszony, ugyan már, azért ennyi csak jár már egy férfinak, aki házat épített neked, lábad elé hordta a kincseket, kerítésed karóin levágott fejek díszítik toszkán kertedet, mit akarsz még? Csak a kocsmába megyünk!

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél