Idén száz éve jelent meg Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk című regénye. Mivel gyerkkorunk egyik kdevence volt, ezért örömmel álltunk össze a PEtőfi Irodalmi Múzeummal, akik erre az alkalomra külön kiállítással készültek: Éljen a Grund - 100 éves a Pál utcai fiúk című regény. A kiállítás 2007. október 11 - 2008. augusztus 31-ig látogatható. A PIM négy írót kért fel, hogy naplószerűen gondolja újra a grund történéseit. Zalán Tibor (Áts Feri ), Péterfy Gergely, Lackfi János és Ficsku Pál (Csónakos) szövegeit olvashatjuk. Ha valakinek van elfekvőben PUF-os szövegtöredéke, küldje el nekünk! Itt elolvasható az összes.

október 20.
Pár napja eltemettem a kutyámat. Én voltam a hibás halálában, mert nekem mindig minden kell, pénz, ház, autó, reggeli-ebéd vacsora, pompakedvelő vagyok és költekező, szép kutya is kellett, hát tessék, most meglilult a szép kutyám a föld alatt. A római fal tövébe temettem a kert végében, egy orgona alá. Ez nem az a római fal, ahová majd a pincét akarom ásni, ahol majd a hátam római falnak vetve iszom a vörösbort, ezt véletlenül találtam, amikor a szép, még meleg, de már nagyon nem élő kutyának kerestem a megfelelő sírhelyet, olyan helyet, amit a következő harminc évben biztos nem mozgatok meg újra, én legalábbis már biztosan nem, ez egy végleges hely lesz, egy arkhimédeszi pont. Miközben a karomban vittem a szép kutyám a gödör felé, azon gondolkoztam, hogy a túlvilágon majd hogy fogad: felugrálva rám és boldogan, vagy szörnyű váddal a szemében, amiért elvettem tőle a földi időt, a rohangálást, a gödörásást, a papucsszéttépést, a csillagfényes, téli éjszakát, amiért mindent elvettem tőle, ami az övé volt, szaros kis kenneljét, az árnyékát adó meggyfát, a kertet, a reggeli rohangálást és a legkülönbözőbb márkájú száraztápokat.
(bocs, épp bejött a lányom, hajtogattak a napköziben egy ilyen izét, amit a kezedre, a négy ujjadra húzol, tátog, mint egy csőr, azt mondja a lányom, hogy mondjak egy számot. Öt, mondom. Nézegeti a hajtogatott izét, és azt mondja, sárga, nem nyertél. Kihajtogatja a sárga pötty alatti részt, rá van írva, Anna. Mutatja, olvasom, Anna. Ki az az Anna? kérdem. Rosszallóan néz rám. Családtag! mondja. Akkor mért nem nyertem? Vállat von. Csak! mondja. Újabb számot kell mondanom, Bepróbálok egy hatost. Angyali mosollyal bontogatja a kék pöttyel jelölt titkos rekeszt. Nyertél! NA, mi van ide írva? Olvasosm? AMAM. Mi az az amam? Csak nem mama? Nem, nem! Az amam! Mostanában, tudod, így hívom anyut! Olyan rezzenéstelenül néz a szemembe, de annyira magabiztosan, hogy előre sajnálok minden férfit, aki majd valaha is ki akar igazodni rajta.)
Próbáltam neki magyarázni, a földben azóta meglilult szép kutyámnak, miközben a karomban vittem a gödör felé, mely a jégkorszak homokjával várta és a római fallal, hogy ne haragudjon rám, amiért megkötöttem, és nem gondoltam rá, hogy nyakán a pórázzal le is ugorhat a teraszról, s hogy az utolsó, amit lát, a fügefa csodálkozva himbálózó levelei lesznek és a tölgyoszlopok, amelyek a rézsűt tartják.
Mert mindent csak nekem, az összes üveggolyót, az ő szabadságát is, először csak a szabadságát, aztán az idejét a csillagok alatt. Mert dühített, hogy a mégoly alaposan átjárhatatlanná tett kerítésen át is megszökik, kiássa, kitépi, kimarcangolja magát, aztán napokig nem látjuk, dühített és bántotta gazdai hiúságomat, sértette birtoklási vágyamat, hogy ha egyszer kiszökött, magasról tojt rám, fülei vidáman lobogtak, ahogy elhúzott előlem, hiába édesgettem, hiába fenyegettem, hiába dicsértem, ha visszatért, és hiába büntettem, ha valahogy mégis sikerült elkapni. Illetve, bocs, aki megbüntette, az az öcsém volt.
Adalék a Halál és a lánykához: amikor eltemettem, Márti azt kérdezte, milyen volt az arca. Szép válaszoltam, ahogy a Keresztapából ellestem a nőknek adandó válaszok logikáját. Milyen legyen az arca az akasztott kutyának? Az öcsém biztos vállat vonna, és azt válaszolná, a szeme dülledt volt, és lila, duzzadt nyelve kilógott a szájából. És ő lenne az pedig, aki nem merné megnézni.