A harmadik szint tényleg kimaradt, nem csak a naplóból, hanem az életünkből is, tegnap éppen csak körbejártuk a telket, mint a kutyák, amikor szagmintával látják el, és körbepisálják a területüket, hogy minden más kutya érezze, ők itt az urak, de nem pisáltunk körbe semmit. Akkora izgalom volt, amit a Csele mondott, hogy eszünkbe sem jutott palánkot mászni, rohantunk a Déem bejáratához, úgy csináltunk, mint aki csak ott áll és vár, igaz, sokan csináltunk egyszerre úgy, mégis gyanúsak lehettünk, legalábbis nagyon néztek minket az arra járók, meg szitkozódtak, hogy nem lehet bejutni a boltba. Az az igazság, én nem nagyon láttam semmit, mert a Déemeslány pultja kicsit oldaltabb van, és az akciós plakátok meg a magasra feltornyozott samponok és hajcsatos állványok miatt nem nagyon lehetett, és a többiek is mind látni akartak, az ő válluk között és fölött és alatt tudtam csak átlesni néha. Én a Déemeslányról ezt soha nem hinném el, nem mintha a Csele hazudna, ha tovább mondjátok neki, hogy én ilyet mondtam, akkor le is tagadom, mert ilyet tényleg nem mondtam, aki azt mondja, mondtam, éppen az hazudik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ti hazudtok, nem is ismerlek titeket. Viszont a Déemeslány egy angyal, na nem angeológiai szempontból, mert úgy nézve, mondta a hittantanárunk, az angyaloknak nincsen emberi teste, se nem férfiak, se nem nők, a Déemeslány viszont igazán nő a körme hegyéig, amely halványlilás gyöngyház árnyalattal van lakkozva, néha ezüstmetál halványkéken vagy meggybordó alapon kicsi fehér pöttyösre, ezt tudom, mert amikor szezámmagos szeletet veszek, és visszaadja a pénzt meg a blokkot, mindig a kezét nézem, mindig csak a körmét, ha a szemébe találok nézni, mindig elkapom a szememet, pedig látom, hogy rozsdabarnára vagy oranzsra vagy halványlilára van árnyalva az is, és legalább harmincnyolc százalékkal dúsabb a szempillája, de olyan ez, mint a mínusz ötödik szint, hogy nem bír az ember nem lenézni, ha meg lenéz, akkor elszédül, és meg is kell kapaszkodnia a pultba, és még inkább ez van, ha a halványlilás gyöngyházszín vagy ezüstmetál halványkék vagy meggybordó szájára nézek, a kivillanó fogakra, és a köztük tátongó mínusz öt szint mélységre. És amikor befalom a tilos szezámos szeletet, rettegve, nehogy meglássa valaki, aki beköpne a Bokának és végem lenne örökre, akkor a Déemeslány rúzsának az ízét érzem, a szent kenyér ízét, a tiltott gyümölcs ízét, gyerekek, a szerelem élettani folyamat, kémiai vegyületek idézik elő, mondta Vitya bátya biosz órán, ti most csupa fortyogó lombikok vagytok, a szerelem kémia szertárai mindannyian, ó, boldog fiatalság!, Vitya bátya néha tényleg nem tudja, miket beszél, ugyan, hol a boldogság mostanában?
Mintha egy szezámmagos szelet éles, szilánkos darabja akadt volna a torkomon, amikor magasan a fejem felett a Boka azt mondta, gyerekek, ez megcsinálta, Csele pedig vigyorogva jött ki a Déemből, és rohantunk lélekszakadva a telek felé, és közben a Csele ellihegte, hogy és akkor megkérdeztem, kisasszony, vajon ezeknek a rúzsoknak íze is van, meg lehet-e kóstolni netántán, a Csele roppant elegánsan tudott fogalmazni, mondta is a magyartanár, Csele, belőled diplomata lesz, megeszem a kalapom, ha mégse. Szóval megkóstolhatnám-e, csak hogy tudjam, ajándékba venném, és szeretném érezni az ízét, a magáé például, ha nem csalódom, tiszta mandula, a hófehér mandulatej frissessége, elég jó az orrom az ilyesmihez, de ellenőriznem kellene, ha megbocsát, és áthajoltam a pulton, és a Déemeslány meglepetésében lehunyta a szemét, tudjátok, mint a filmekben, meglepte, hogy valaki ilyen érzékien csókol, mint én, és ahogy távolodtam tőle, ott állt, szájára tapasztott kézzel, ámulva, és a többi vevő is ámult, és az általános ámulat közepette kitáncoltam a boltból, olyan volt, mintha egy formagyakorlatot mutattam volna be, gyerekek, ilyen az aikido, az ellenfelet a saját mozdulatába belevitt energia felhasználásával tesszük ártalmatlanná.
És nem emlékszem, hogyan repültünk át a palánkon, hogyan szaladtunk le a mélységnek támasztott létrán, csak azt látom magam előtt, amint Geréb felszalad az egyik gép végtelen hosszú, csigamenetes fúrófején, ha mind egymás nyakába állunk, mint a farkasok a malacos mesében, talán akkor se érjük fel, de Geréb felszaladt rajta, és ámulatunkra különféle lengéseket és trükköket mutatott be a magasban, mint valami légtornász. Tapsviharban törtünk ki, és újra miénk volt a telek.
És leültünk a mínusz negyedik szinten, mint valami beton-Grand Canyon mélyén, körülöttünk több ember magas vasak meredeztek, körbeadogattuk a cigarettát, Csele győzelmének cigarettáját, ha Boka kérte, nem mert nem adni belőle, pláne most, hogy tudta, hogy tudjuk, hogy van nála, hiszen mi vettük neki, mi dobtuk össze neki, rá is ment a zsebpénzem maradéka, most hónap elejéig nem tudok majd szezámmagos szeletet venni a Déemeslánytól, van persze több lány is a Déemben, de a többi nem érdekes. Bárcsak le tudnám írni, miért nem, de hát a betűk mindig a legfontosabbkor fogják menekülőre, elslisszolnak szép sorban. És most az egyszer örültem a cigarettának, mert így csak a füsttől sírtam, semmi mástól, és a fiúk nem is csúfoltak, már hozzászoktak, hogy nem bírom, á, a nemecsek csupa kisbetűvel, az egy nyámnyila, azt meg igazán senki se tudhatja, ők sem, nincsen a homlokomra kiplakátolva, hogy belül éppen a Déemeslány jár a fejemben.
Nem tudtuk még, mi vár ránk holnap, az ember sose tudja, mi vár rá holnap. Néha szeretném tudni, mi vár rám holnap, kell-e készülni, fogok-e felelni, sokkal kevésbé strapálná magát az ember, ha tudná, mikor kell készülni, mikor nem, sokkal több idő jutna fontos dolgokra, de persze lehet, hogy egy idő után unalmas lenne, ha folyton pontosan tudnánk, mi vár ránk holnap.
