Ezt meg kell írni, nem hiába lettem írnok, olyan szakma ez, amelyet egyes egyedül csinálnak, senki nem csodál vagy dicsér, de még csak nem is szid érte, ahogy a halált megvető tűzoltókat, a tetőfedőket vagy a rendőröket. Egyedül vagyok, és megvetném én a halált, és lennék nagyon bátor, de inkább mégsem, mert olyankor mindig Anyuka szomorú szamárszemét látom magam előtt, nagyon félt engem, ezzel nem azt akarom mondani, akarom mondani, nem azt akarom írni, hogy Anyuka egy szamár lenne, nem, dehogy. De amikor a sulival elmentünk az Állatkertbe, hát a simogatóban ott volt egy ilyen szamár, egy nagyon hosszú fülű, nagyon bánatos szamár, és mindenki a különlegesebb, kisebb vagy aranyosabb, vagy éppen egyszerre különleges, kicsi és aranyos állatokat abajgatta, a szomorú szamárnak csak én jutottam, úgy túrtam bele a szőrébe, ahogy Anyuka hajába szoktam, és ő is pont úgy hajtotta hátra a fejét, hunyta le gödrös, szomorú szemét, jaj, de jól esik ez, fiam, tudod, fáj a fejem, front van. (Nota bene, aki ír, mindig az a legbátrabb, mert mások helyett csinál meg olyasmit, amit azok nem mernének, de aztán elolvassák, és azt gondolják, hű, milyen bátrak lettek tőle. Lásd még Verne Gyula!!)Este a telek hasonlított ahhoz, ahogy megszoktuk, csak az összetákolt fakerítés helyett, amiből még tüzet is lehetett rakni óvatosan, most körbe volt véve vaspalánkokkal, és mozdulatlanul álltak odabenn a markolók, amik nappal egyfolytában dolgoznak. A vaspalánkok között azért szerencsére volt egy kis rés, simán be lehetett csusszanni, és nem semmi, hogy a Telek most fényben úszik, tényleg, mint egy uszoda, amelyiket fénnyel töltöttek fel, pedig eddig csak a két sarki lámpa fröcsögtetett valami világosságot ide. Nem csak a fény miatt látszott uszodának, tényleg kimélyítették, mint egy medencét, most vagyunk a mínusz egyediken, a földszint alatt, a tengerszint alatt. Manapság a házakat nem felfelé, hanem lefelé kezdik építeni, mintha előre egy atomtámadásra készülnének, amit csak betonsilóban lehet átvészelni, kivéve, ha az ember svábbogár, az egyedfejlődés csúcsa, az ellenállóképesség csodája, hol leszünk mi a nagy eszünkkel, mikor ezek még mindig itt kolbászolnak, hadonászott Vitya bá biosz órán egy gombostűre szúrt bogárhullával.
Csele még most is fel tudott kapaszkodni a „medence” peremére, amelyik régebben a teleknek a szintje volt, de most magasra került, és előadta a műsorát, amelyet mind ismertünk, és mind szerettünk, annyira, hogy már a mi műsorunk is volt tulajdonképpen, bármelyikünk el tudta volna játszani szóról szóra, csak persze nem volt olyan csinos és kifejező arcunk meg higanymozgásunk, mint a Cselének, aki aikidóra jár, ezért mozog olyan harmonikusan, úgyhogy mégse tudta volna ezt megcsinálni bármelyikünk úgy, ahogy a Csele. De a Csele megcsinálta, talán még a szokásosnál is jobban, talán neki is az járt az eszében, hogy utoljára csinálja, ez nem lehet igaz, Csele, utoljára, Isten veled, Szabó Lajos, ég áldjon, angyalok kísérjenek utadon, ahogy a hittantanárunk mondaná.
Első jelenet, Szabó Lajos a konyhában, rikkantotta Csele, és szemét dörzsölgetve beslattyogott a szomszéd ház falának azon négyzete elé, amelyik csempézve volt, és tényleg konyha lehetett valamikor, és Csele, vagyis Szabó Lajos csíkos pizsamában vizet eresztett a nem létező csapból, hosszan gargarizált, kimosta a fülét, feltett kávét főni, és bamba képpel lerogyott a nem létező székre, és egy nem létező asztalra támasztotta kezét. Remegő ujjakkal rágyújtott egy cigarettára, ez igazi volt, úgy látszik, Cselének megint sikerült csórnia az apjától, Szabó Lajos mélyet szippantott a létező cigiből, és szürcsölte nem létező kávéját, bamba arca lassanként felderült, és a cigit elnyomva, kávét kiszürcsölve átsétált a szomszéd szoba tapétás négyszöge elé. Második jelenet, Szabó Lajos tévézik, jelentette be Csele, és máris csipszet ropogtatott egy nem létező zacskóból, pisszenve bontotta ki a láthatatlan dobozos sört, meghúzta, büfögött egyet, szidta a magyar csapatot, ez edzőket, az anyjukat, a jó édes, büdös anyjuk nyákos vaskampóját, vagy valami ilyesmi. Csele számának csúcspontja mégis az volt, ahogy átlépett a vécébe, a fal felé fordult, és iszonyú viccesen mutatta, hogy húzza le a sliccét, majd Szabó Lajos elégedetten nyögdécselve pisált, ahogy a Csele apja, míg végül megfordult (Szabó Lajos, nem a Csele apja), és mint valami képzelt spricnivel, körbeforogva lelocsolt mindannyiunkat, és azt ordítozta:
– Szabó Lajos telibe hugyoz titeket, arany gyerekeim!
És ekkor glória jelent meg a felye feje körül, és azt hittük, csodát látunk, de a glória össze-vissza keringett, körbepásztázott, és úgy a szemünkbe világított, azt hittük, megvakulunk.
– Az anyátokat, a jó édes, büdös anyátok nyákos vaskampóját! – ordította egy reszelős hang, ezt vagy valami hasonlót. A biztonsági őr volt az, ő hadonászott a lámpával, hát már ilyen is van már itt?, gondoltuk, és gyorsan, sorban kislisszoltunk a résen.
