Usagi Yojimbo, 1-4. kötet Vad Virágok Könyvműhely, 2007-2008.
„Busidó?! Ha! Az egy igaz út az, amelyik a pokolba vezet!”
– Kaizan Nakazato: Dajbozacu tóge (A Nagy Buddha-ösvény)
A rövid koncentrációképességű olvasók kedvéért rögtön az elején túlesnék a summán: az Usagi Yojimbo egy kis csoda. Messze a legjobb, jelenleg magyar nyelven kapható képregény. Tessék, lehet máris indulni megvenni.
Azoknak, akik maradtak: bár majdnem mindenestül japán, az Usagi Yojimbo mégsem manga, mert angol nyelven íródik, és készítője, Stan Sakai amerikai állampolgár. Japán, mert a japán kultúrából, történelemből táplálkozik, és nagyobb őnekije a japán lelke, mint sok valódi mangának.
Usagi Yojimbo azt jelenti Nyúl Testőr, mivel egy nyúl a főszereplő. És a többi szereplő is állat, mindenféle fajta. Mégis két lábon járnak, emberforma mód viselkednek. Japánmódra viselkednek. Kb. öt perc, míg az olvasó ezen a meglehetős anomálián (animalomálián – bocs!) túlteszi magát. Mindennek persze szimbolikus rásegítő oka van, ázsiai-mód kerül így az egyes figurák természete grafikus kifejezésre. Természetesen „nyuszinak lenni” arrafelé nem a gyávaság szinonimája, hogyan is szállhatna épp a főhősnek állandóan inába a bátorsága. Usagi urát vesztett kóbor szamuráj, un. rónin: bátor, becsületes, a busidó feltétlen híve, aki utazásai során egyik kalandból a másikba cseppen.
Sakai nagyon ügyesen gondolkodik: az első három kötet alapjában véve expozíció, de izgalmas és fordulatos. Az összes, később előforduló főbb figura keresztezi Usagi útját, hogy a brilliánsan megírt negyedik kötetben, mintegy summát húzva, egy rendkívül komplex, epikus összeesküvés-história nyomán egyesek elessenek, másoknak az élete gyökeres fordulatot vegyen.
Sakai 83-ban kezdte írni az Usagi Yojimbót, mikor a japán popkultúra, képregény-kultúra még messze nem volt olyan ismert, tárgyalt, széjjelelemzett, mint manapság. A sorozat mai is megy, és színvonala változatlanul magas Az expozíciós kötetek fejezeteinek nagy része, az ezekben felbukkanó karakterek egyike-másika valamilyen japán kulturális előzménnyel rendelkezik. Zato Ino, a hihetetlen kardforgató tudással rendelkező vak masszőr-disznó egyértelmű átvétele Zato Icsi figurájának, akit Sintaró Kacu tett hallhatatlanná a hatvanas-hetvenes évek leghíresebb csambara (szamurájfilm)-sorozatával. Dzsei, az őrült lándzsás egyfajta kiterjesztése a pszichopata Riunoszuke Cukuének, Kaizan Nakazato A Nagy Buddha-ösvény című regénye főhősének – és amikor az első kötetben megláttam az egyik fejezetcímet (Magányos nyúl és a gyermek) illetve az ötödik, ősszel megjelenő kötet címét a beharangozóban (Magányos kecske és a kölyök) már tudtam, hogy lesz itt Kazuo Kojke és Kódzsima Gószeki szuperklasszikusára, a Kozuré Ókami-ra utalás dögivel.
De ez a komplex posztmodern kikacsintás-sorozat egyáltalán nem áll a mese útjába, nem szükséges tisztában lenni a popkulturális ki-kicsodával. A sztori magában is megállja a helyét: Sakai Usagiból egy rendkívül erős személyes integritással rendelkező figurát nevel, akinek értékrendje példamutató, és döntései, bár gyakran hibásak, mindig képes tanulni belőlük. Több kalandnak is erős a katarzisa, szinte összerántja az ember belét. Van morális univerzum, vannak konzekvenciák, felelősségvállalásra tanítanak a nyúl kalandjai. Az Usagi Yojimbót éppen emiatt ajánlom – a potenciális felnőttolvasók mellett – kisgyerekeknek is: bár sok benne a vérre menő harc (szerintem a kezdet kezdetén maga Sakai sem tudta eldönteni, hogy mennyi vérontást vigyen vele), de nem korhatáros mértékben. És hogyan is lehetne autentikus szamuráj-történetet papírra vetni egypár lecsapott fej nélkül? Még ha állatok fejeiről van is szó. Az jobb? Mittudomén.
