A Könyvhét folyóirat februári száma bőven foglalkozik sikerkönyvekkel, könyvsikerekkel. A február 9-i, szerda esti lapbemutatón a legfrissebb számban megjelent, sikeres szerzőkkel és értékesítőkkel készített interjúkat fűzték tovább a PIM-ben, élőszóban. Kőrössi P. József Vass Virággal, Walitschek Csillával, Réz Andrással és Vámos Miklóssal beszélgetett.
Ahogy körbenézek a gyéren világított termen, zömében tapasztalt olvasókat: nagymama-dauer szelídítette loknikat és tisztességben megőszült halántékokat látok. Azon töprengek hát, vajon hol maradnak a fiatalok a sikerkönyv-ankétról. Olvasók és írók. Hogy távollétükkel eleve a példányszám-mutatványosok klánja ellen protestálnak? Hogy otthonmeleg asztallámpájuk neonjánál nehéz sorok fölé görnyednek-e éppen, vagy talán aktuális utazós zsebregényükkel zötykölődnek hazafelé? Netán egy napközben ízlelgetett dalszöveg-rímet posztolnak a Facebookon? Csapongó gondolataimat Kőrössi P. József üdvözlő szavai, majd lapszám-tartalomjegyzék felolvasása terelik irányba. Elsőnek a meghívottakkal készült, a lapban megjelent interjúk tapasztalatait összegzi a moderátor. Kiemeli, hogy sikerről szólva nem feltétlenül a szakmai elismerést, hanem a példányszámot, illetve az olvasók körében aratott sikert említették a megkérdezettek. Ha nem is gongszóra, de indul a lapszámhosszabbító, széljegyzet-kerekasztal első menete.
Az első válaszadó Vámos Miklós, aki szerint a siker Wienerneustadt-tól balra egyértelmű ugyan, ám onnan keletre legalább kétféle siker létezik. Nyugaton ugyanis – folytatja Vámos – a legsikeresebb szerző jobbára megegyezik a legjobban fogyóval, a legkeresettebbel, az értékes az értékesíthetővel szinonim. Nálunk viszont, vagyis az Óperencián innen elválik egymástól a szűk körű szakmai elismerés és a nagyobb amplitúdójú közönségsiker. Furán is érzi magát – teszi hozzá – hiszen ebben az asztaltársaságban úgynevezett szépíróként van jelen, noha az efféle beszélgetéseken általában a „sikeres szerző”-szerep az övé, Nádas Péter fénytörésében, például. Vámos számára a siker, az olvasók körében aratott siker, úgy fogalmaz, ő erre gerjed. Úgy véli, Magyarországon a kritikus is ugyanolyan olvasó, mint bárki más, azzal a fontos különbséggel, hogy – szakmájának afféle mellékhatásaként – könyvektől megcsömörlött. Így aztán azt ajánlja a lapszerkesztőknek, hogy minden alkalommal más olvasókkal írassák a jelenleg heveny köldöknézés állapotjában senyvedő kritikákat. A könyvek híre ugyanis – állítja – a mai napig szájhagyomány útján terjed.
Vass Virág az első szó jogán a személyes és belsőleg megélt sikertudatot választja külön az egzakt számadatoktól. Az eladott példány alkalmas lehet ugyan a munka legitimmé tétele, ám számára a könyvszerzőség idáig nem járt olyan mértékű sikertudattal, mint korábbi, újságírói munkája. Réz András antréjában igyekszik leszögezni, hogy a siker nemlétező fogalom, vagy legalábbis a marketingesek által kitalált elképesztő ökörség. Megjegyzi, hogy az Egyesült Államokban nem a példányszám, hanem csakis a nettó bevétel, vagyis a produktumból kisajtolható summa számít. Mondandóját laza átkötéssel – „tudniillik, én nagy mozibubus is vagyok” – kanyarítja a cellulóz irányából a celluloid felé. Ehelyt a díjakról döntők korrumpálhatóságáról, a siker definiálhatatlanságáról és a döntő testületek “halvány, lila fingjáról” értekezik.
Walitschek Csilla, a Libri Zrt. ügyvezető igazgatója a terjesztői oldal felől kísérli meg a siker értelmezését. Szerinte az olvasó elsősorban szerzőt, témát, történetet keres, vagyis egyáltalán nem kiadók szerint gondolkodik. Kereskedőként ugyan főként a forgalom és a bevétel kimutatására hagyatkozik, ám azért a friss, érdekes hangoknak is igyekszik teret adni üzleteiben. Hidegen hagyja – vallja –, hogy mit ír az ÉS egy könyvről. Ha terjesztőként hisznek ugyanis a sikerben, a rossz kritikák ellenére is „tovább nyomják” a kötetet. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Vámos Miklós is, aki szerint a kritika hatása egyenlő a nullával. Állítását a kilencvenes évek elején, könyvkiadói minőségében végzett személyes felmérésével támasztja alá. Úgy látja, a könyvek gerillaharcosok. Az ismertsége megteremthető ugyan, ám szeretettségük semmiképpen. Azt is megosztja a közönséggel, hogy már két éve alig tesz valamit a saját könyveiért. Vidékre is csak akkor indul, ha adott a színpad, a mikrofon és garantált a legalább kétszáz fős hallgatóság. Bármely feltétel nem teljesülése esetén azonban inkább otthon marad és ír. Szeretné ugyan megtartani, növelni olvasótáborát, ám azt is elismeri, hogy nem a kedvenc időtöltése az olvasóval alázatosnak lenni.
Vass Virág azzal nyugtat meg, hogy noha nagyon sokat köszönhet kiadója marketingtevékenységének is, ő azért abban hisz, hogy nemcsak kőkemény üzleti szempontok építenek fel egy szerzőt. Az kétségtelen, hogy jó márkák gyűltek össze a pulpitusnál. A szerzői brandek kapcsán az est egy emelkedett pillanatát idézem. Vámos pironkodva ismeri el: zavarban van, amikor a Szentendrei úton autózva óriásplakátról néz vissza magára. Mire Vass Virág cinkosan rámosolyog: Szerinted egy metrókocsi jobb?
Sajnos a találkozón nincs lehetőség közönségkérdésekre, pedig számos gondolatébresztő, elgondolkodtató gondolatot hallhattunk. A beszámoló záruljon ezért Vámos Miklós végszavával. „A keresett szerző nem a másik kenyerét eszi, hanem a másik kenyerét süti. Ha az olvasónak tetszik egy kortárs magyar regény, esélyes, hogy vesz egy másikat.” Legyen igaza.
