B+
Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa, Európa kiadó, Budapest, 2008, 372 oldal, 2800 HUF
Először arra gondoltam, a szerző nyilván sznobnak tartana, amiért rajongva szeretem Proust hosszú oldalakon át indázó, túlesztétizált mellérendelő mondatait, vagy Kertész Imre „szikár” nyelvét, illetve Bernhard megkonstruált szitokorgiáit. Aztán szép lassan ráébredtem, hogy talán mégsem, mert ő az olvasás szabadságát hirdeti új könyvében.
Nick Hornby műveivel korábban alig foglalkoztam, talán éppen azért, mert nyelvi világa számomra kevésbé izgalmas. A kedves lúzer hősök, a nemzedéki tematika, a történetek és a hangvétel szimpatikussá tették, ám esztétikai szempontból mindig kissé felszínesnek találtam. Vagy úgy is mondhatnám, még fellengzősebb modorban, hogy mondatai nem elégítették ki maradéktalanul irodalmi szükségleteimet.
Annak idején olvastam néhány fejezetet a Focilázból, tetszett is, hiszen én sem vetem meg a remek focit, érteni véltem, hogy a labdarúgás itt metaforaként is működik, ez a fanatikus labdamánia mégis túl tömény volt nekem. Annak idején magam is dolgoztam lemezboltban, a Pop, csajok, satöbbi stílusával mégsem tudtam azonosulni, mert túl szellős olvasmánynak bizonyult ahhoz a lélektani prózát érdemlő szenvedéstörténethez képest, amelyet én magam, hőséhez hasonlóan ebben a sorshelyzetben megéltem. Ám mivel mindig rendkívül érdekelt, hogy egy kortárs szerző mit és hogyan olvas, most nagy kíváncsisággal emeltem le a polcról legújabb kötetét.
Nick Hornby közel 3 éven át, 2003 és 2006 között, havonta beszámolt olvasmányélményeiről a Believer című amerikai magazinban, a Vájtfülűek brancsa című kötet (eredetileg The Complete Polysyllabic Spree, amely a fordító szerint „tréfás utalás a Polyphonic Spree nevezetű rockzenekarra”) ennek a rovatnak a gyűjteménye. A gyűjtemény szó használata különösen indokolt. A szerzőre ugyanis jellemző, hogy saját kultúrafogyasztását slágerlistává gyúrja, ahogy egy igazi foci- és zenerajongóhoz illik, rendszerezi és osztályozza. Hornby minden fejezet élén oszlopokba foglalva akkurátusan felsorolja, hogy az adott hónapban milyen könyveket vásárolt, hol, melyik könyvesboltban vagy online kereskedés révén, mikor, milyen okból és célból, milyen körülmények között szerezte be őket, majd pedig ezek közül melyeket olvasott el.
De míg pályakezdőként állítólag „kilószámra” gyártotta a szerkesztőségek részére az objektív recenziónak látszó kritikákat, ezúttal sokkal kényelmesebb helyzetben van, szabadkezet kap: azt olvas, amit akar, az egyetlen megkötés a Believer magazin részéről csupán az, hogy ne legyen túlságosan vitriolos a tolla, hiszen ezt a műfajt sok más irodalmi rovat úgyis bőkezűen produkálja.
Hornby rögtön azzal kezdi, hogy számára az irodalmi nyelv nem igazán fontos, legfeljebb annyiban, hogy mire használhatja. Saját magát sem tartja irodalmi írónak, mi több, munkája leginkább abból áll, hogy stílusát a lehető legegyszerűbbre csiszolja. Míg röviden beszámol az olvasott könyvekről, tanácsokat ad olvasóinak. Szerinte nem érdemes kínozni az agyunkat olyan könyvekkel, amelyek fáradságos szellemi erőfeszítésre kényszerítenek vagy untatnak. Ezek a kötetek többnyire csupán a kritikusok elszigetelt céhének íródnak, míg a potenciális olvasók többsége leginkább érthető, igényes, de szórakoztató olvasmányokra vágyna. Arról is szót ejt, hogy egy felmérés szerint Nagy-Britannia és az USA lakosságának közel ötven százaléka egyáltalán nem olvas könyveket, és szerinte ennek egyik legfőbb oka, hogy az irodalom borzasztóan belterjessé vált, mintha nem is volna kíváncsi az egyszerű földlakókra, s míg a remekművek szerzői arról panaszkodnak, hogy kevesen olvassák őket, áthatolhatatlan szellemi falakkal idegenítik el maguktól az átlagolvasókat.
Ezen a ponton ismét beigazolódni látszottak a Hornbyval kapcsolatos előítéleteim. Nem értek vele egyet abban, hogy a nehezen megnyíló olvasmányokkal való vesződség felesleges, mert gyakran találkozom olyan kötettel, amely igenis megéri a verítéket, a kezdeti nehézségek után hihetetlen élvezettel és komoly tudással ajándékoz meg. Ha csak azokat a könyveket olvastam volna, amelyeken könnyedén átszáguldhattam, most egy csomó kedvenc regénnyel volnék szegényebb. Ennek ellenére éppen abba a lelkiállapotba kerültem, amelyet a szerző mindvégig hőn óhajt: már az első lapoktól kezdve élveztem a könyvét, alig vártam, hogy folytassam és két nap leforgása alatt ki is végeztem.
Azt hiszem, a Vájtfülűek brancsa azért olyan szimpatikus könyvecske, mert Hornby őszinte.
Nemcsak saját magával, a teljesítményével, tehetségével, hibáival szemben kíméletlen, de leplezetlenül beszél az életéről, gondjairól és dilemmáiról. Valóban könnyed olvasmánynaplót kínál, de rengeteg olyan szöveggel ismertet meg, amelyekről idehaza egyelőre alig hallani. S míg látszólag lazán és hanyagul ontja szubjektív, személyes optikájú megjegyzéseit, a kötet legjobb lapjain igazán elmélyült és kifinomult elemzésekre képes.
Csak egyetlen felfedezés rémített meg: úgy látszik, egy angolszász szerző, néhány kanonizált klasszikust leszámítva, manapság szinte kizárólag angolszász irodalmat olvas. Kortárs európai prózával az angol nyelvű szövegeken kívül szinte nem is találkozunk a kötetben. Ő maga is eltöpreng ezen a nyomasztó körülményen, de aztán rohan tovább a következő könyvesboltba. Mindenesetre most megtapasztalhattam, hogy az uralkodó angolszász irodalmi piac mellett tényleg csodával határos, ha valaki netán egy közép-európai írót is kezébe vesz.
S végezetül talán a legfontosabb, s amiért többek közt ekkora az író rajongótábora: Hornby ellenállhatatlan humorral rendelkezik. Míg Dickens, Salinger, Csehov, Roth, McEwan vagy Bob Dylan munkáiról ír, mondatról mondatra megnevettet. Azaz, bár az olvasásról olvasunk, Hornby ezúttal műfajújítóként egy szinte lehetetlennek látszó irodalmi vállalkozás győztese: közérthető, vicces, szórakoztató esszéregénnyel lepi meg olvasóját.
