Joris Luyendijk: Elkendőzött valóság – Közelkép a Közel-Keletről, Nyitott Könyvműhely, 2008, 223 oldal, 2980 Ft
Emlékszem, amikor hét éve szeptember 11-én láttam a terrortámádósról készült felvételeket, elsőre azt hittem, egy amerikai akciófilmet nézek. Néhány pillanatnak el kellett telnie, mire körvonalazódott bennem, hogy ez most tényleg a valóságban történt. Voltak persze korábban is terroristatámadások, de közel sem annyi, mint amennyit este tíz után lehetett látni a tv-ben, ha végigzongoráztam a csatornákon. Támadnak az arab terroristák, menetrend szerint érkezik Dolph Lundgren vagy Bruce Willis, és megmenti a világot. Már 2001 előtt is azt tanultuk a médiából, hogy az arabok terroristák, hát még azóta…
Joris Luyendijk holland újságíró, évekig tudósított a Közel-Keletről különféle újságoknak és tv-csatornáknak. A könyv eredeti címe Het zijn net mensen - They are just like people, amit úgy lehetne lefordítani: Ők is emberek. Talán az eredeti cím jobban kifejezi a könyv célját. Öt év alatt elég jól meg lehet ismerni egy kultúrát, ha megvan a szándék, a szerzőben pedig megvolt. Az Elkendőzött valóság cím is kifejező, Luyendijk azt szemlélteti, mennyire nem látjuk az arab világ valóságát, amíg a Közel-Kelet és Európa között ott van a nyugati média. Pedig ők is emberek, amit elméletileg mindenki elismer, a gyakorlatban viszont azt képzeljük, hogy sokmillió arab napi programja gyűlölni Amerikát, és zászlókat égetni. Azt hiszem a sztereotípiákkal mindenki tisztában van. A valós helyzettel azonban nem, és ez a könyv ezen elég sokat segít.
A szerző egyetemistaként élt korábban is Kairóban, megtanult arabul, később pedig tudósítóként visszatért Egyiptomba. A könyv első része azt a folyamatot követi nyomon, ahogy Egyiptom, Szíria, Irak példáján lassan megérti, hogy az igazi hír nem egy-egy merénylet, egy választás, vagy tüntetés, hanem a diktatúra. Ezekben az országokban tényleg diktatúra van: egy párt, egy elnökjelölt indul a választásokon, az újságok a hivatalos álláspontot közvetítik, nyilvános helyen senki nem meri őszintén elmondani a véleményét, mert bármikor feljelenthetik. Nekünk ezek a jelenségek azért valamennyire ismerősek, egy holland számára azonban felettébb egzotikusak, néha talán túlságosan is, persze Hollandiában körülbelül 400 éve lényegében demokrácia van. Ízelítőnek egy vicc a könyvből a szíriai diktatúráról: „Letelt a diktátor ideje is, és Isten elküldi érte a Halál Angyalát a fővárosba. De ahogy az már lenni szokott, a Halál Angyalát is gyorsan lekapcsolják, és megkínozzák. «Hol hagytad a diktátort?» Kérdezi dühösen Isten a Halál Angyalát, amikor az elgyengülve visszatér a mennybe. A Halál Angyala elmeséli, mi történt, mire Isten falfehéren, remegő hangon azt kérdezi: «Ugye nem árultad el a nevemet?»”
Később Luyendijk a Szentföldre kerül, tudósít Tel-Avivból, de főként Jeruzsálemből, annak is főként a palesztinok lakta részéről. Talán a könyv legerősebb része az izraeli konfliktust, és főleg annak médiabeli megjelenítését boncolgató néhány fejezet. Az, hogy mit gondol valaki az izraeli-palesztin konfliktusról, már a szóhasználatból kiderül: a Hámász „Izrael-ellenes”, de a zsidó telepesek soha nem „palesztin-ellenesek”, a polgárok ellen erőszakkal fellépő palesztinok „terroristák”, a palesztinok ellen erőszakkal fellépő izraeliek „keményvonalasok”, az izraeli hadsereg nem megtámad, hanem „fellép” vagy „beavatkozik”, nem meggyilkolják a palesztin vezetőket, hanem „kikapcsolják”, és még számtalan hasonló kifejezés. Nem lehetne Izrael-ellenességgel vádolni a szerzőt, csupán megmutatja, hogy Izrael nagyságrendekkel jobban játssza a médiaháborút. Ami megjelenik a nyugati médiában, a CNN-en, a BBC-n, az lényegében az izraeli álláspont, de semmiképpen nem a palesztin. Luyendijk élt Kelet-Jeruzsálemben is, a város palesztinok lakta részén, és szembesült azzal, hogyan alázza meg a katonai megszállás nap mint nap a helyieket.
A könyv harmadik része röviden az iraki háború során szerzett tapasztalatokat mutatja be: az amerikaiak médiaháborúban világelsők. A háború kitörése után nem sokkal azonban Luyendijk felhagy a közel-keleti tudósítással, így a könyvnek is vége lesz. Azt nem mondanám, hogy a könyv minden szava hatalmas újdonságokra derít fényt, hiszen tisztában lehettünk vele korábban is, hogy az arab országok többségében nem demokratikus a rendszer, hogy a média nem tökéletesen tárgyilagosan csak a tényeket közvetíti, vagy hogy Amerika egyik kezével egy arab diktátornak ad támogatást, a másikkal egy másik diktátor alól húzza ki a széket a demokrácia nevében. Összességében viszont a szerző nagyon korrekt és hiteles képet ad a Közel-Keletről, sokszor viccekkel, személyes élményekkel fűszerezve, szóval ajánlom mindenkinek.
