B-
Igor Štiks: Illés próféta széke, Magvető, 2007, 328. oldal, 2690 Ft.
A rendkívül fiatal szerző második regénye itthon is viszonylag nagy visszhangot váltott ki, a könyv bemutatójára érkező íróval szinte minden valamire való orgánum foglalkozott, és több interjúban is fontos adalékokat mondott el az Illés próféta székéről. Azon, hogy a megjelenés kisebb fajta irodalmi szenzációt váltott ki, egyáltalán nem csodálkozhatunk, hiszen ez a regény rengeteg olyan kérdést érint, amelyek foglalkoztatják a gondolkodó emberek nagy részét itt Európában. Amellett, hogy előtérbe kerül a holokauszt, a II. világháború alatt, után született generáció jelenkori helyzete, válsága, a mű döntő részben az ostromlott Szarajevóban játszódik 1992-ben, jelenkori történelmünk legmegrázóbb időszakában, így természetesen a különböző kultúrák, etnikumok egymás mellett élésének egyre riasztóbban jelentkező problémájára is ráirányítja a figyelmet. Mindezek a témák drámaian sűrűsödnek a főszereplő, Richard Richter, osztrák író életében, aki identitását keresi a délszláv háború kellős közepén. A rendkívül összetett regény sokféle olvasatot felkínál az olvasó számára, egyszerre többféle nézőpontból is értelmezhető a mű. Štiks nagy vállalkozása mindenképpen figyelemreméltó, még akkor is, ha a végeredménnyel kapcsolatban jó néhány fenntartásom van.
A történet majdnem úgy kezdődik, mint a Halálos tavasz, ül egy férfi a szállodai szobájában, és azzal fenyegeti az olvasót, hogy most gyorsan leírja, hogy miért, aztán már fejbe is lövi magát. A visszaemlékezés egyszerre a búcsú, és a halasztás eszköze is, Richter nem hagy kétséget afelől, hogy öngyilkosságot fog elkövetni, amint befejezi művét, az íróasztalon heverő pisztoly állandó fenyegetésében fogalmazza meg életet utolsó időszakának krónikáját. Az egész történet szempontjából némileg problematikusnak tűnik, hogy vajon, miért veti papírra történetét, amikor többször is leszögezi, hogy semmi esetre sem szeretné, hogy az érintettek valaha is értesüljenek, a görög tragédiákat idéző események valódi, a főszereplő tetteit irányító, okairól. Richter motivációja a regény több pontján is gyakran értelmezhetetlen, a sikertelen házasság, és az alkotói válság elől, Párizsból Bécsbe érkező nagy sikerű író, nagynénje, és egyben nevelőanyja lakásában rátalál egy kék naplóra, amelyet vérszerinti édesanyja írt, még terhessége idején. A napló fényt derít arra, hogy a férfi valódi apja egy délszláv zsidó, akit letartóztattak még azelőtt, hogy értesülhetett volna születendő gyermekéről. Igaz, Richter sem valódi anyját, sem állítólagos apját nem ismerte, de a valódi apjának címzett levél mégis teljesen felborítja életét, és bár semmi biztosat nem tud, nekivág, hogy felkutassa vérszerinti apját az ostromlott Szarajevóban, holott kevéssé valószínű, hogy egyáltalán túlélte a koncentrációs tábort. Az események teljesen irracionálisan alakulnak, az író minden kitérő nélkül halad végzete felé, ami egyfelől a tudatlanul elkövetett incesztusban, és a még élő, és végül megtalált apa halálában csúcsosodnak ki.
Štiks művében már az első oldalaktól kezdve világossá válik a történet kimenetele, ezért a sorban felbukkanó szereplőket könnyen beazonosítjuk, így Almában a fiatal, intelligens, és hihetetlenül vonzó színésznőben rögtön ráismerünk a testvérre, Ivorban a fiatal irodalmában, és az utolsó barátban pedig feltűnése pillanatában ráismerünk arra az alakra, akinek a elsősorban a lavina beindításában, és a történet lezárásában lesz fontos szerepe. Az író törekvése mindenképpen az, hogy a görög tragédia dramaturgiai megoldásait ültesse át a regénybe, ezért nem az olvasó megtévesztésére játszik rá, éppen ellenkezőleg az előre láthatóan bekövetkező, és elkerülhetetlennek tűnő események előrevetítésével fokozza az olvasó aggodalmát. A sorstragédiában felesleges rákérdeznünk az események hihetőségére, el kell fogadnunk, hogy az események valószínűtlenül haladnak, ezzel nincs is semmi gond, a problémát inkább abban látom, hogy Štiks nem elégedik meg ennyivel, a történetben mértani pontossággal helyez el olyan jeleket, amelyek szándéka szerint nyílván erősítik az olvasó balsejtelmeit. A több intertextuális utalással operáló regényben a leghivalkodóbban Max Frisch Homo Faber című műve utal a bekövetkező eseményekre, hiszen ezt regényt dolgozza át Alma társulata, és természetesen a lány játsza Hanna szerepét, aki saját apjának lesz a szeretője. Az ehhez hasonló jelek azonban végül inkább lefokozzák a történetet, a kiszámítottság, és az eltervezettség kiérződik a szövegen, egyszerűen kézzel fogható az akarat, hogy itt egy nagy regényt szeretne komponálni az író.
Ráadásul, valamiért Štiks olyan mellékszereplőkkel is megajándékozza művét, akik nagyban szokták az amerikai filmek giccsfaktorát növelni. Így Richter utolsó, Almának szánt üzenetét egy kislányra bízza, akivel az író játékos szövetséget köt. Hiába, háborús helyzetben különösen szívfacsaró egy ártatlan kis csöppség. De ott van például Simon, a titokzatos, mindenhol felbukkanó, és mindent tudó magányos, borzasztóan öreg zsidó jogtudós, aki apró jelzésekkel próbálja Richterrel megismertetni a valódi helyzetet, és aki végül felfedi előtte származását, de jó szellemként nyomában marad szarajevói tartózkodása alatt, hogy aztán még a repülő felszállása előtt egy borzasztóan ripacs jelenetben végső búcsút vegyenek egymástól.
Mindezekkel együtt az Illés próféta széke bővelkedik olyan elemekben is amelyek méltán tették népszerűvé, hiszen a háborús hétköznapokban is élni akaró emberek életének leírása nyílván az események idő, és térbeli közelsége miatt is helyenként valóban megrázó, és nehéz vitába szállni Štiksszel abban az értelemben, hogy a szabad akarat helyett a kiszámíthatatlan sors irányítja az életüket, bármennyire is küzdeni próbálnak ellene. A regény egy rendkívül tehetséges író tisztes munkája, nem haszontalan időtöltés, ez biztos, azonban, hogy későbbi könyveit elégedettebben tehessük el ahhoz, még több önfegyelemre, és kicsivel több őszinteségre lesz szükség.
