Általános cikkek halál nekrológ szolzsenyicin

Nem félt semmitől (Alekszandr Szolzsenyicin 1918-2008)

Jászberényi | 2008. augusztus 04. |

Vasárnap este meghalt Szolzsenyicin, a 20. századi orosz ellenzék legnagyobb alakja és az új Oroszország értelmiségének meghatározó ikonja. Nagy kaliberű író halt meg, olyan személyiség, akit bár a politika összevissza dobált, annak sosem lett az eszköze. Az utolsó nagyinterjút a Spiegel készítette vele, ebben azt mondta, nem fél a haláltól. Ha valaki, hát ő biztosan tudta, hogy vannak rosszabb dolgok a halálnál.

Negyven éves korában jelentkezett íróként az Ivan Gyenyiszovics egy napjával, ami az első politikai témákat feszegető novella volt a kommunista Oroszországban. A világon mindenhol felkapták rá a fejüket. Szolzsenyicin ekkor már túl volt a második világháborún, a Gulágon, a rákon és a kitelepítésen. Ismert szerző lett, habár szentül hitte, hogy életében egy sora sem fog megjelenni nyomtatásban. Életrajzi ihletésű szerző volt, arról írt, ami vele vagy a közvetlen környezetében történt. Első kötete, a Rákosztály nem jelenhetett meg, mert nem volt hajlandó kitisztogatni belőle „az osztályellenes kijelentéseket”, de ez nem tántorította el. Az első publikációjától kezdve főállású író volt, éjjel írt és biztonsági okokból nem mutatta meg a kéziratait senkinek, üvegekbe rejtette őket és elásta a kertben. Meggyőződése volt, hogy előbb vagy utóbb érte jön majd a KGB, de nem érdekelte, mert a század legnagyobb kordokumentumán dolgozott, a Gulág-szigetcsoportot írta.

1965-ben a KGB megszerezte a regény első körének kéziratát. Ez a tény elkeseredetté, de még elszántabbá tette: tudta, Oroszországban nincs esélye írónak lenni. Írásai szamizdatban terjedtek.

1970-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, de nem mert elutazni Oroszországból, mert félt, nem engedik haza többé. Egy anekdota szerint annyit üzent Stockholmba, hogy „adják be az szovjet követségre”. A svéd állam elutasította azt a kérését, hogy az oroszországi svéd nagykövetségen adják át neki a díjat, csak évekkel később vehette át.

1974-ben elvették az orosz útlevelét és deportálták az országból. Amerikába ment, ahol húsz évig élt. Sosem tanult meg folyékonyan angolul, bírálta a rockzenét és ortodox keresztényként élt. Abban a pillanatban visszatért Oroszországba, amint 1994-ben visszakapta az állampolgárságát. A pályája azonban még nem ért véget.

A fiatal orosz demokráciában meghatározó szerepe lett, novelláskötettel, emlékirattal és az orosz zsidóság kérdését vizsgáló könyvvel jelentkezett. Bírálói egoizmussal, antiszemitizmussal és tehetségtelenséggel vádolták, az új írónemzedék ikonikus alakként tisztelte. Élete utolsó pillanataiban is aktívan politizált, politikai írásaiban (Oroszország újjáépítése; A széthulló Oroszország) erősen kritizálta az oligarchia kialakulását az új köztársaságban.

Három jelentős irodalmi díjat kínáltak fel neki a hazájában, egyedül Putyintól vette át az egyiket, amikor meggyőződött arról, hogy nem lekenyerezni akarják.

Olyan ember halt meg vasárnap, akiről sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem volt nagy író. Egyesített magában valamit, ami csak a legnagyobbak sajátja, azt a látásmódot, miszerint a történetet el kell mondani, mindegy mi történik az elbeszélővel. Végigharcolta az életét, többször kezdte újra a semmiből, de nem lehetett betörni. Egy legenda ért véget az életével és senki sem fogja betölteni ezt az űrt.