Nem art Eco, de jó

B+
Roman Ludva: Szív-fal, ford.: Csoma Borbála, Kalligram, Pozsony, 2008, 356 oldal, 2490 Ft 

Nem értem, miért kell elrontani egy jó történetet egy ósdi klisével – ez jutott eszembe, miután elolvastam a regényt, és rájöttem, hogy minden célzatosságával együtt a kerettörténet egyszerűen felesleges. Patrik Honzl, az író felkeresi a világhírű festőművészt, hogy utánajárjon egy titokzatos legendának, egyúttal anyagot gyűjtsön új regényéhez. Lenyűgözi őt Josef Hala vidéki rezidenciája és csodaszép felesége, de a kimerítő sztorizás után már hazavágyik saját családjához. Felesége nagyot néz, amikor az író hazatérve megcsókolja. Mindez nagyon szép és didaktikus: szeressük a minket körülvevőket, és akárhány középkori rejtély is lengi körül a művészetet és az életet, maradjunk meg az anyaföld talaján, és absztrakt fantazmagóriák helyett inkább az ölelésbe próbáljunk apait-anyait beleadni, amikor a házastársunkkal kettesben veszünk részt egy kéjes happeningben.

Ez a gyengécske keretsztori arra szolgálna, hogy növelje a feszültséget a majdan bemutatott festőt illetőleg, egyúttal lazítson a regény nyomozós-misztikus hangulatán (a nyitójelenetben Patrik családja reggelizik, a gyerekek értetlenkednek, kiflivel dobálóznak, a feleség megpróbál fegyelmezni, stb – cseh zsáner a 21. századból). A belső történet van annyira izgalmas, hogy a végén megválaszolatlan kérdések nem lennének nyomasztóak – de (akárcsak például egy világháborús film záró képsorai után) a zárlatban megtudjuk, kivel mi történt azóta, minden szál elvarródik, és tökre tisztában leszünk mindennel.

Josef és családja 1968 Prágájából dobbantanak az eneszkába, ahol az ifjú festő megismerkedik egy legendával, ami a festmények halhatatlanságának szérumát próbálja bemutatni egy olasz kolostor mélyén lapuló kép alapján. Főszereplőnk lassacskán leszámol absztrakt festészet iránti rajongásával, és miközben Olaszhon felé veszi az irányt, hogy megismerkedhessen a legendát feltáró cikk írójával, lassacskán a gótika felé fordul. A vonatút közben rajzolt ábráiból rendezi meg majdan mentora, egyszersmind szeretője, Laura Cherubini azt a kiállítást, melynek segítségével Hala elindul a világhír felé vezető úton. Laura, a toszkán legenda felfedezője behálózza az egészséges szkepszisben „szenvedő” festőt, így annak a titok tulajdonképpeni jelentése mellett a szőke bombázót is meg kell fejtenie. Akárcsak egy kalandregényben, hősünk segítőtársakra lel, ám ami igazából összeköti a német festőbolt kifinomult ízlésű tulajdonosát, és Dino Biaggót (aki akár a Franco Berasi, Paolo Madlini, vagy Daniele Marasso nevet is kaphatta volna a „keresztségben”), a híres írót, az nem is a baráti segítségdömping, hanem inkább az, hogy kettőjük lakásában több híres festmény lóg, mint a világ leghíresebb képtáraiban.

Ludva nem véletlenül említi Ecót a regényben, a Szív-fal a bolognai sikeríró remekeire hajaz, ám teljesen „korrekt” módon visszafogott szerénységgel, a szerző ugyanis egyáltalán nem akar Eco nyomdokaiba lépni. A rejtélyes mozzanatok közé ezúttal sokkal több kamaty és lazaság szorul, a regény pedig nem remekműként válik szélsőséges esetben letehetetlenné, hanem a ponyvánál jobb, könnyed olvasmányként. Követhető, vicces, de eközben izgalmas is, ahogy Josef közelebb kerül a titok megoldásához. Szóval nem kell elsöprő erejű szélviharral számolni, nem lesznek nagy leleplezések és gigantikus meglepetések, cserébe viszont szavatolt a jó szórakozás. Ha Ludva elhagyta volna a kerettörténetet, és rövidre zárja a regény Balthus-szal (Humboldt Humboldt alteregójával) kapcsolatos szálát, sokkal jobb sülhetett volna ki regényéből. Így kicsit olyan, mint a feleslegesen kidekorált koktél – maga az ital azonban abszolút fogyasztható.