Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában, Noran Kiadó, Bp., 2008. kb. 600 oldal.
Nem tudom ki hogy van ezzel, de rám a határon túli magyar írók munkái mindig óriási hatással vannak. Bármilyen élethelyzetben, az aktuális irodalmi kontextustól (és az áttelepüléstől) függetlenül olyan frissnek és mindig valahogy másnak tűnnek, hogy ha elkap a gépszíj, alig bírom megállni, hogy ne kutassak fel újabb és újabb gyöngyszemeket. A hozzám hasonló fanatikusok munkáját könnyítette meg valamelyest a Noran Kiadó, mikor piacra dobta Gion Nándor életmű-sorozatának második kötetét. A vajdasági író könyvei közül így újra elérhetővé vált a korábban gyakorlatilag megszerezhetetlen Kétéltűek a barlangban című első regény, de ami talán még ennél is fontosabb, egymás mellé kerültek egy írói arckép és egy ország viszontagságait egyaránt dokumentáló szövegek.
Az első két regény (Kétéltűek a barlangban és Testvérem, Joáb) még a baljós ’68-as időszakban született, és a keleti blokkon túl, a nyugati értelmiséget is sokkoló fejlemények okait és a növekvő feszültség lehetséges következményeit járja körül. Míg a címadó regény és az Izsakhár, a délszláv-válság „előestéjén” íródtak és az etnikai konfliktusok és növekvő erőszak igencsak életszagú analízisét tartalmazzák többek közt. Annak ellenére, hogy a szövegek nem folytatólagosak, mint a Latroknak is játszott című kötet tetralógiája esetében, ismét tematikus kiadvánnyal van dolgunk. Hiszen az „imperializmus láncos kutyája” által dirigált (és komoly pácban hagyott) ország nyugodt felszíne alatt fortyogó indulatok történetét vetette papírra Gion Nándor, bő három évtizedet átfogva. Itt tehát nem a szereplők és a sztori teremti meg a koherenciát, hanem az ezekhez kellékül szolgáló történelem.
Kordokumentumként szinte nélkülözhetetlenek, prózai munkaként, főleg regényként azonban már jóval nehezebben értékelhetők a Gion-szövegek. Nemcsak az első, sokak által kísérletinek titulált könyv okoz komoly fejtörést mindazoknak, akik a regény konvencionális szerkezetének megnyugtató egységeitől teszik függővé a mű elolvasását, de szépen sorban mind a négy írásról kiderül, hogy jóval több türelmet és nagyobb elszántságot igényelnek, mint az elsőre kinézett. A minden továbbit megelőző felszínes olvasat alkalmával talán fel sem tűnik mindaz, amire korábban másságként hivatkoztam. Hisz a leírások, a párbeszédek, az elmélkedések, mind-mind a hagyományos mederben csordogálnak, különösebb feszültség és izgalom nélkül. Ám alaposan beleolvasva magunkat a szövegbe lassan feltárul a Gion-művek zavarbaejtően különleges világa, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nem kell persze mágikus realizmusra gondolni (ami egyébként nem egy esetben jellemzi a határon túli írókat), a fikció ehelyütt semmiféle transzcendens megoldással nem szolgál. Az álca, az elleplezés, ha sokszor valószerűtlen is, a legföldhözragadtabb valóságban gyökerezik. Mintha egy hagyományosan megformált szöveget a szerzője gondosan szétírt volna, ügyelve a látszatra, de a mélyben úgy megbolygatva a viszonyokat, hogy az olvasó ne jöjjön ki jól a játszmából. Talán belemagyarázás, de az a gyanúm, hogy a regények széttartó szerkezete éppen a feszültségekkel teli Jugoszlávia analógiája.
Tekintve, hogy a kötet négy regényt tartalmaz, meg sem kísérlem vázolni a cselekményt, egyesével sosem érnék a végére, összegezve pedig értelmetlen lenne. De van néhány érdekes átfedés. Először is a permanens hazudozás. A szereplők a legritkább esetekben mondanak igazat, és akkor is csupán a kontextus kedvező értelmezésétől függ az állítás igazsága. Életek épülnek a hazugságra, és ez nem a (például) Bodor Ádámnál olvasható egzisztenciális hazugság, amely a létünk legmélyéről tör fel, és tesz bennünket alapvetően gyarlóvá, ez elkeseredett, mindennapi, pitiáner hazudozás. Távolról sem válik tehát tragikussá, nem kecsegtet mindent elsöprő katarzissal, egyszerűen lehúz, és gyanakvóvá tesz. Megutáltatja velünk a hazudozó szereplőket, mert olyan közel hozza a valóság fikciójához őket, hogy az már fáj, szerencsére a szintén minden regényben felbukkanó banális vagy éppen túlegyszerűsített dolgok újra biztonságos távolságba helyezik a hősöket. A végletesen összezavart világban a banálisan egyszerű és ezért bántóan idegen megoldások vágnak némi rendet. Itt minden nő egyből gerincre vágható, minden férfi az élet császára, és minden helyzet orvosolható némi erőszakkal, függetlenül a körülményektől, a szereplőktől, és általában mindentől, ami kicsit is hihetővé tenné a jeleneteket.
Mégis tanulságos olvasmány lehet a kötet. A szerző kettős pozíciója ugyanis hiteles kordokumentummá avatja a szövegek egészét, az egyenetlenségek ellenére. Mivel egyszerre látja a dolgokat kívülről, mint idegen és belülről, mint „patrióta”, a nézőpontok átfedésbe kerülnek, és a legbanálisabb irodalmi közhely is érdekes epizóddá válik.
