Krasznahorkai László nagy kínai apokalipszis-leírásánál sajnos nem tudok jobbat találni napi kötelezőnek, ami a Kína hívószóra rímelne. A Rombolás és bánat az ég alatt egy remek, súlyos dokumentumregény (itt elolvashatod az egészet) az ősi kínai kultúráról, ahogy az európai utazó felfedezi magának. A regény legizgalmasabb része, ahogy az európai hagyományból érkező elbeszélő szembesül a kínai kulturális örökséggel, és ahogy ebből a találkozásból kibontakozik az elmúlás és a jövő nélküliség érzése.
Íme egy találomra kiválasztott részlet:
Továbbra sem tudok azonban semmit se mondani, sőt megszólalni a még nyers, még festetlen, még aranyozatlan, s illatából ítélve valószínűleg szantálból készült Buddha sugárzó ereje miatt később se nagyon sikerül, így aztán a tolmácsom saját maga kezdeményez valamiféle beszélgetést, amiből – mint pár perccel később előadja – annyi kiderül, hogy a szobor itt készült, a Jiuhuashanon, mert van itt egy műhely, és van abban a műhelyben egy Buddha-faragó mester, na, az csinálta az ő szobrukat, mutat a fiú, az örömtől, hogy nekünk is ennyire tetszik, egyenesen tündöklő arccal valahová kifelé, nyilván arra, ahol az a műhely áll, benne az ő Buddha-faragó mesterükkel, de akkor már vissza is térünk oda, az asztalhoz a bejáratnál, ahol az imént a fiú szunyókált, s kiterítünk egy papírost, hogy lerajzolja nekünk, hol is van az a minket láthatóan nagyon érdeklő műhely, persze nem értünk a rajzból semmit, hisz azt se tudjuk, hol vagyunk, és egyáltalán, hogy hol mi van, nézzük az ügyetlen, de alapos rajzocskát, melyre még a nevét is felírja, hogy majd szükség esetén rámutathassunk, bólogatunk, ahogy az ujjával követve saját vonalkáit újra és újra elmagyarázza, merre menjünk, hogy megtaláljuk, aztán meg-meghajolva egymás felé mi is szívélyesen megköszönjük a segítségét, s indulnánk kifelé, de ő akkor mutatja, hogy várjunk egy kicsit, és elszalad valamerre, hogy egy perc múlva egy egész kis rakomány ajándékkal térjen vissza, két könyv a Lótusz-szútra 9 kínai fordításával, aztán egy-egy rövid turistakiadvány a Jiuhuashanról, aztán két kicsi, zsírkőből faragott Buddha-szobrocska, végül valami díszdobozba csomagolt magnókazetta egy buddhista imádsággal, mindenből kettő, egy a tolmácsnak, egy nekem – gyaníthatóan ez minden, amije ennek a fiúnak van, és most ezt a mindent feltétlenül nekünk akarta adni, egészen zavarba jövök az ajtóban, mert látom, hogy ez a kedves szerzetes még ezt is nagyon kevesli, kíván valamit adni még… vagy mondani, próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, igyekszik úgy használni saját dialektusában a 28pekingi nyelvet, hogy a társam megértse, de most nem sikerül, valami fontos tanács, vagy biztatás, vagy intelem lehet, de sehogy sem lehet kivenni a lényegét, rázza a fejét a tolmács, és már én is teljes erőmből igyekszem és próbálok segíteni neki azzal, ahogyan hallgatom és nézem, mert olyan az egész, mintha óvni akarna valamitől – de persze mindez csak találgatás, nem értek semmit, rituálisan összeillesztett kézzel meg-meghajlunk egymás felé, így búcsúzunk, s lépünk ki végül a templom kapuján a gomolygó semmibe, táskánkban megható ajándékok, emlékezetünkben pedig az a hatalmas, nyers Buddha a maga felejthetetlen fenségében a ponyva alatt – a kapuban meg ott a fiú, hajlong és integet, míg csak el nem enyészik az alakja a ködben, de mindvégig úgy, mint aki még mindenképp, de mindenképp szeretne valami nagyon fontosat mondani.
Délre vagyunk a Jangcétól, s tényleg úgy öltöztünk, ahogyan erre a vidékre májusban kell, azaz a lábakon nyitott szandálok, felül meg csak egy-egy könnyű vászoning, illetve póló, úgyhogy miután amúgy is átfagytunk már az idáig tartó úton, most, amikor újból kilépünk a hideg esőbe, pár száz méter a vizes lépcsőkön elég, hogy társamat, a shanghai diákot, aki önzetlenül, a puszta ügyszeretet jóindulatában csatlakozott hozzám erre az útra, egész testében reszketni lássam. Kéne tehát tényleg az az esőkabát, mondom biztatóan, meg az a meleg holmi is, vigasztalom, tehát visszamegyünk, határozzuk el azonnal, megkeressük valahogy az utat, amelyik levezet a főutcára, s aztán ott majd bevásárolhatunk. Logikus mód rögtön az első kereszteződésben ama lépcsősor mellett határozok, amelyik lefele visz, de választásomról hamar kiderül, hogy semmi értelme így gondolkozni itt, mivel egy darabig tényleg lefelé halad az a lépcső, de aztán gondol egyet, s egy kanyar után újból megindul fölfelé. És így megy ez aztán ettől fogva, egyszer le, egyszer föl, újra le és újra föl, kanyargunk erre-arra, és újabb és újabb kereszteződésekhez érünk, ahol dönteni kell, és én rendre rosszul 29döntök, vagy nincs is most a számunkra jó döntés egyáltalán, mert még azok a tanácsok sem segítenek, amelyeket olykor a szembejövőktől kérünk és kapunk, akik – hozzánk hasonló turisták vagy zarándokok – egyre csak mosolyognak és mutogatnak, hogy csak tovább és tovább, folyton csak integetnek és bólogatnak, hogy jó, hogy nagyon jó, hogy ennél jobb irányba már nem is haladhatnánk, csak tovább, tovább, tovább, csicsergik vidáman, de még azt sem tudjuk, értik-e egyáltalán, mi volna a célunk, mert magyarázzuk mi kézzel-lábbal, hogy – most még! – nem ezt és ezt a kolostort keressük, hanem a falut megint, oda kívánunk visszatérni, mire a válasz mindig a lehető legszívélyesebb, hogy éppen ez, hogy ez a jó út arra, csak menjenek, csak így tovább, csak mindig előre, és mindjárt ott lesznek, aggodalomra semmi ok – s már néhány lépés után vígan el is tűnnek a ködben.
