Fotó: Valuska Gábor
Megjelent végre az év legsúlyosabb irodalmi alkotása, Nádas Péter memoárja, a Világló részletek, ami 1300 oldalával szó szerint beszakítja az asztalt. Érzékeny és sűrű prózája minden szempontból az ellentéte az uralkodó zeitgeistnak: végtelenül pontos, többszörösen ellenőrzött, mélyen humánus, önreflexív, kritikus, bizonytalan, megértő, kíváncsi és európai. Nádas tizenkét évvel a Párhuzamos történetek után jelentkezik ezzel a formabontó emlékirattal, ami helyenként családtörténetté válik, máskor a rossz emlékek huszadik századi tablójává, olykor nyomozati munkává. Sokat vártunk rá, nagyon megérte.
A Világló részletek elsősorban memoár, ami persze sok szempontból játszik a műfajjal. Az elbeszélő például az idős Nádas, aki elmeséli saját születésének és gyerekkorának történetét az emlékei alapján. Az emlékek előhívása és ellenőrzése kezdi el írni a könyvet, egyik emlékből következik a másik, mindent ellenőrizni kell szemtanúkkal, dokumentumokkal, emlékiratokkal, történeti szakszövegekkel. Így nyitnak meg az emlékek olyan történeteket, amelyek továbbírják az elbeszélést, valódi karaktereket hoznak létre drámákkal és elhallgatásokkal. Ezek a mikrosztorik dramaturgiailag önállóan is működnek, és mivel a szereplőket nem ismerem, csak úgy, ahogy Nádas nyelvileg megteremtette őket, és mivel én nem ellenőrzök semmit, csak olvasok, ezért fikcióként is jól működik. Ez azért fontos, mert sokféle belépési pontot ajánl fel a könyv: a magyar történelem rajongóinak nyilván más okból izgalmas, mint a nádasistáknak.
Nádas Péter: Világló részletek I-II.
Jelenkor, 2017, 1212 oldal, 7999 HUF
A Világló részletek olyan varázslatosan sokrétegű, súlyos családi és társadalmi kérdéseket érintő könyv, mintha Nádas egész életében ezt az egyet írta volna. Mintha mostantól csak ennek az egy könyvnek az olvasásával is el lehetne tölteni egy életet, mert valahogy minden karakter vagy történet újabbakat nyit meg. A könyv olvastatja magát, mert ebben a szöveguniverzumban emlékből emlék következik, történetből történet, amelyek írják önmagukat. Egymást követik a kérdésfeltevések az első szexuális élményről, a női cipőkről, a kommunista mozgalmakról, a tömegsír kereséséről, betegségről vagy öngyilkossági késztetésről, rokonokról, a Margit hídról, Újlipótvárosról vagy a tiszaeszlári perről. Nádas az őt bekebelező társadalmi, politikai történéseket már a teljes megértés igényével akarja újraértelmezni, még kísérletet sem tesz a tagadásra vagy elhallgatásra: “két évvel a holokauszt után a nagyanyám konyhájában mosakodva még senki nem gondolt arra, hogy holokausztot élt volna át”.
Érzékelés és érzékenység
Nádasnak van egy szuperképessége, rendkívül érzékeny, ami azt jelenti, hogy számára a létezés minden pillanata információt nyújt, ami egyszerre teszi nagyszerű íróvá és sebezhetővé is. Ez nem meglepő, ha az ember érzékei “előbb értenek és súgnak, mint az értelme”. Az érzékenysége és érzékelési képessége miatt a sokszorosát képes befogadni a világban található információknak, mint én vagy bárki más. A felfogásnak (nem a megértésnek!) különböző állomásai vannak, fontos részük a félreértések és a téveszmék is. A könyvben többször megjelennek az illatok és a szagok, a hullák bűze, ami ott kavarog minden mondatban:
Két vesztes világháború után, orromban a hullabűzzel, hogy ne láttam volna magasabb rendűnek a feminint.
Otthon legalább reménykedhettem, hogy a szavakat egyszer megértem, illetve úgy fogom a szavakat érteni, ahogy a felnőttek használják, ám az illatok, ha nem éreztük éppen a hullák bűzét vagy a nyitott csatornák bűzét, többnyire kellemesek voltak.
Ennek a rendkívüli érzékelésnek köszönhető, hogy nemcsak az emlékképek rögzültek, hanem nagyon gyorsan fejlődött mellette a nyelvérzéke is, ahogy írja, négyévesen ragadták el a szavak:
Nem én tettem magamévá a szavakat, az információkat, az emóciókat vagy a jelenségeket, hanem a szavak és a jelenségek sodortak magukkal. Bekerítettek, lenyeltek.
Az emlékezés mechanikája
Az emlékezet mindent megőriz, még azt is, amit nem értünk meg, mert az emlékezet egyenrangúként őrzi a nemértést és az értést, bár előbbinek van nagyobb jelentősége Nádas szerint. Az elme nem csak az információt rögzíti, a nádasi értelmező szótárhoz segédképtár is kapcsolódik, ezért nem csoda, ha az öröklött emlékállomány a Világló részletek kulcsfogalma. Az emléknyomok továbbélnek, Nádas reflexív ellenőrzés alatt tartja a tudatát, hogy képes legyen szétválasztani a valóságos emlékállományt és a fantáziaképeket. 1967-ben költözött Kisorosziba, kiköltözött a társadalomból, előbb Junggal és a kollektív tudattal, majd Freuddal foglalkozott, sőt kipróbálta az önanalízist is a helyi református pap és Polcz Alaine segítsége mellett.
Az emlékezésnek egészen más a mechanikája, az emlékezetnek más a topográfiája, mint ahogy az elbeszélő irodalomból ismerjük.
Az első emléke, hogy bomba robban a Damjanich utca 42. szám alatti házban, de az első mondata is a háborúhoz kötődik: Bácska, Baja, légoltalom, vigyázz.
Nádas Péter: Máshogy nem tudom elbeszélni
A Párhuzamos történetek óta nem írt regényt Nádas Péter, akinek április 5-én jelenik meg Világló részletek című új könyve. Az ezerháromszáz oldalas monstrumról beszélgettünk, még 2016 tavaszán, amikor befejezte az írást. Ekkor kerestük fel gombosszegi otthonában, amit előbb jól lefotóztunk, majd egy...
Nádas a legszemélyesebb történelmet írja a Világló részletekben, és ez olyan nagyszabású gesztus, hogy az egész memoárt megemeli, különösen fontossá teszi. Magyarországnak van egy radikálisan őszinte szemtanúja, aki képes annyira bevonni az elbeszélésébe, hogy sok ponton azt éreztem, rólam és a családomról is beszél. Pedig végig Nádas van a középpontban, akiről nagyon sok érdekes dolog kiderül. Vannak kedves pillanatok, mint amikor leírja, hogy miért szerette a női cipőket, drámai, hogy miért kell bakancsot hordani. A legjobban mégis az a jelenetsor mutatja meg legjobban Nádast, amikor Franciaországban elég kiszolgáltatott helyzetben keres egy tömegsírt, de alig találja a kis emlékhelyet, múzeumot, viszont amikor megtalálja, akkor kitartóan ellenáll a helyi erőnek, akinek egyáltalán nem olyan fontos az érdeklődő.
A szabadság érzete ebben a világban nagyjából annyiból következett, hogy senki nem lát be a fejébe, az csak az övé:
Ami óriási élmény volt. Rájönni, hogy senki, de senki nem lát bele.
Majd hozzáteszi, amit már tudni lehetett, de mégis fontos statement:
Számomra a szabadgondolkodásból nem volt visszaút. A mai napig nincs visszaút.
A Világló részletekben sincsen visszaút a radikális szabadgondolkodásból, és talán ennek köszönhető, hogy az 1300 oldal egy pillanatra sem válik unalmassá, önismétlővé, mert a narratíva asszociációs rendszere izgalmas dramaturgiai építkezést tesz lehetővé, engedi a mikrosztorik kibontását, a szereplők megelevenedését.
A veszélyesen szép kisfiú
Nádas élete a traumatikus történések sorozata: nemcsak a háború emlékei, de szülei elvesztése és 1956 is hatott személyiségére, amire alapvetően az autisztikus jegyek voltak jellemzőek. Ez nem könnyítette meg a szociális életét, a Világló részletekből egy kívülálló, megfigyelő és önreflexív típusú gyerek képe rajzolódik ki, aki mindenre rákérdez. A játékok, a verekedés nem vonzották, később az első szexuális élményéről azt írta, hogy “akkor azon is túl vagyok, mert ha író akarok lenni, akkor végül is tudnom kell, hogy mások miért tartják ezt a bizonyos cselekményt olyan érdekesnek”, illetve a szeretet szót három évtizeden át nem értette, mások szempontja szerint nem tudta értelmezni. Ide tartozik az is, ahogy megmutatja Nádas, hogyan találkozott a szexualitás nyelvével, titkaival, hogyan vette észre ebben is az elhallgatás és az elfojtás praktikáit. Ezért is szórakoztató az az epizód, amikor Nádas elárulja, hogy pornográf regényt akart fordítani, miután rátalált a Bambi írójának, a Pesten született Felix Saltennek az álnéven írt művére, az Egy bécsi kurva emlékeire. Ekkor határozta el, hogy “mindent, de mindent meg fogok írni, amit az emberek elhallgatnak egymás elől. Abban a pillanatban mindenesetre így szólt az elhatározásom.” És végül is az életmű eddig megjelent főbb művei pont erre tesznek kísérletet.
A nagymama által “veszélyesen szépnek” látott, kicsit furának tartott gyereket sokszor hasonlították Elemérhez, a család szégyenéhez, aki azután lett öngyilkos, hogy valószínűleg rátaláltak, amint éppen férfiszerelmével tölti az időt. Nádas azt írja, hogy érzelmileg az ember nincs a neméhez kötve. Így fordulhatott elő, hogy az osztálykiránduláson fiúkba lett szerelmes, nem várt senki jóváhagyására. Amikor Magda nagynénje hivatalosan a gyámjává vált, akkor kacifántos indokkal gyerekpszichológushoz küldte. Nádas volt a harmadik, akit kiszemelt a család: korábban hasonlították az ismeretlen nagybátyjához, a tehetséges, okos és érzékeny Györgyhöz, akitől egyébként a második nevét is kapta. György szerelmi bánat miatt lett öngyilkos, így mondták az okot. Olyan dolgokkal foglalkozott, amivel fiúk nem szoktak, például hímzett. Ekkor értette meg Nádas, hogy a család együtt ölte meg Györgyöt. Nem tudták elfogadni másságát. A család működése és lehetőségei a mindennapokat is meghatározza, befolyásolja, akarva vagy akaratlanul, de minden mozdulatban, szóhasználatban és gondolatban jelen van. Súlyos melankolikus és depressziós időszakok váltogatták egymást, tizennyolc éves korában ott tartott, hogy alkoholistává válik, de még akkor is megmaradt megfigyelőnek:
Az elmémnek azonban még erősen alkoholizált állapotban is maradt egy tiszta sávja, és így a lerészegedésem hiábavalósága józanul megfigyelhető maradt.
Életem majd minden órájában és majd minden pillanatában azon tépelődtem, hogy miként ölhetném meg magam
- az öngyilkossági késztetéstől csak akkor szabadult, amikor Magdával lehetett, de a kérdés mindig foglalkoztatta, főleg azért mert a családban az öngyilkosság mintája jól láthatóvá vált. Az utolsó születésnapját 1953. október 14-én ünnepelte, az összes többit a megkínzott apja, akinek mindkét lábszárcsontját eltörték, elfelejtette. Tizenhárom éves korában mellrákban halt meg az anyja, hosszú betegeskedés után. Apja emlékirataiban olvasta a felfoghatatlannak tűnő jelenetet:
Állt az öcsém felett a pisztolyával és nem képes lelőni. Ezt írta a záradékban. Ha velem kezdi, talán sikerül neki.
A Világló részletek családtörténet is, nem csupán memoár, és talán ez a rétege a legnehezebb: a fiú visszatekintve értelmezi anyja és apja életét és döntéseit, szembesítve magát a családi legendákkal, miközben megszünteti a szülő-gyerek nyelvileg es hatalomtechnikailag konstruált beszédhelyzetét. De vannak emlékek, amiket nem kell és nem lehet kiigazítani, mert lehet annál szebbet írni, hogy “Lábszáramban, a bokámban és a lábfejemben az anyámat látom viszont minden reggel, amikor húzom a zoknimat”? Ahogy a memoár egyik sűrűsége miatt szép jelenetében anya és fia beszélgetnek az előszobában, amikor az anyát idézve olvashatjuk: “Ha gyűlölöm a zsidókat, akkor nézzem meg a tükörben, ott van nekem egy zsidó, nyugodtan gyűlölhetem”. Nádas a tükörben nem a zsidót, hanem az antiszemitát ismerte fel, azaz “az igazságtevés, a bosszú és a gyilkolás narcisztikus ösztönét”, és itt tanulta meg, hogy az ítéletalkotás előtt be kell szerezni minden lényeges információt.
Nádas ezzel szemben figyel, kérdez és megvizsgál, hogy kiigazítsa a közös családi emlékezetet (például Nádas Miklós együtt menetelt Radnóti Miklóssal Bornál, így Radnóti felől könnyebb megérteni, mi történt Miklósokkal). A Világló részletekben nyilvánvalóvá válik családi és társadalmi szinten is a nádasi gondolat, hogy “a titok olyasvalami, mint a családi bankbetét, az állami aranytartalék, a lyukas lábosban elásott ezüstpénz, elő lehet kotorni, kereskedni és zsarolni lehet vele, de csak akkor, ha teljes a körbetitkolás látszata”.
Az emlékek kiterítése
Nádas Péter íróként és elbeszélőként is jelen van a szövegben, az ő tekintetével közlekedünk időben és térben, mert az emlékek elválaszthatatlanok a topográfiától. Ahogy a mélyfúrásokat végzi az időben vissza-visszalépve, adott pontokon kiteríti térképszerűen emlékeit, horizontálisan is megnyitva az elbeszélést. Az emlékek asszociációs láncolatát egy szó, egy fotó, egy emlékkép is elindíthaja, és mivel minden emlék történetileg, társadalmilag és kulturálisan is meghatározott, így Nádas az emlékek rétegeit hántja le, mintha csak a hagyma héját hámozná: “nemcsak a meggyilkolt emberek élnek tovább, hanem a gyilkosaik sem tudnak úgy meghalni, hogy a csoporttudatukat át ne örökítenék”. Most értettem meg igazán, amit tavalyi interjúnkkor mondott, hogy rétegekre rétegek épülnek, embertetemre embertetem, mert soha nincs vége egy életnek se, az emlékek áthagyományozódnak, csak fel kell kutatni az emlék magját, ahogy ezt Nádas megteszi, mások helyett is, de az látszik, hogy az embertetemekhez nem lehet hozzáférni:
A múló évtizedek alatt bennem is szakmai problémává alakultak a huszadik század tömeggyilkosságai. Fikcióval nem tudtam, nem tudok átlépni tömegükön. Vagy az elbeszélésem az első szótagnál elakad, útját állja az első névtelen áldozat. Bárhol és bárkinél elkezdhetem, nem fogok a végére érni. Egyetlen ember, aki a képzeletemmel én vagyok, ennyi ismeretlent nem tud elképzelni, követni, figyelni, s ugyanígy fikcióm egyetlen hőse sem.
Budapest mint az emlékek helye
Budapest ennek a memoárnak az egyik fő szervezője, illetve főszereplője is. A város térképe különösen hangsúlyos szerepet kap az emlékek felkutatásában, majd az ellenőrzésében is, illetve a kulturális és történeti rétegek feltárásában. A Csikágónak nevezett hetedik kerület, Újlipótváros, a Teréz körút és Buda más-más arcát mutatja. A főváros óriásit változott az elmúlt 75 évben, miközben borzasztó traumák helyszínévé is vált a világháborútól a zsidó gettókon át az 56-os eseményekig, amik rétegekként egymásra íródnak.
Minden lépésünknek története van, és ennek az állításnak az életünket meghatározó következménye van. A Világló részletek olvasása után már nem lehet ugyanúgy sétálni Budapest utcáin, egyfelől Nádas újraírta történetét, másfelől feltárta bonyolult rétegzettségét, amit ismernünk kellene. Budapest utcáit a mai napig meghatározzák a második világháború és 1956 történései.
Nádas szerint 1956-ban Európa és Észak-Amerika népei és legitim kormányai úgy döntöttek, hogy a forradalmi változások korszakának vége, majd hozzáteszi azt is, hogy homályos, miben áll a magyar forradalom példaszerűsége. Mivel láttuk, hova vezet a társadalmi utópia, ezért nincs többé utópia, kizárólag jelenidő van.
Az utópiával együtt megszűnt a múlt idő és nincs jövő, a jelen idő lett egyeduralkodó. Nincs tovább, a magyar forradalom ezért halott
- olvashatjuk a huszadik századi magyar történelem utolsó fontos nagy narratívájáról, amire a jelenkori Magyarország mítosza épül. Az utolsó európai forradalom volt, véres lecsengéssel. Nádás pályáját és sorsát is ez a nagy esemény határozta meg, amely “egyszerre aratott győzelmet és szenvedett vereséget, s az ilyen jellegű kétértelműséget nem szívesen veszi be az elme”. A forradalomnak hiába volt Nádas szerint “géniusza, de nem volt független és szabad embere”.
Közösen hozzuk létre
A Világló részletekkel töltöttem az elmúlt két hónapomat, ami meglepően sok időnek tűnik, pedig sokkal több is lehetett volna. Ez a könyv elsősorban nem Nádas életéről szól, hanem mindannyunkéról, akik ebben a nyelvben és kultúrában élnek, a mi közös tapasztalatunk (kollektív tudat) sodró erejű elbeszélése lett. Persze a személyes olvasatokat sem szabad a háttérbe szorítani: a Damjanich utcában nőttem fel, és a fent említett történelmi hagyatékkal soha sem szembesültem, pedig én azokon a romokon és áldozatokon fociztam és bicikliztem, amiket Nádas megírt, a haverjaim abban a Csikágóban laktak és laknak, amely eleven helyszíne a Világló részleteknek is, de így mehetünk tovább a Teréz körútra, a Pannónia utcába vagz akár Budára is. Nádas nagyon konkrét várostérképe az én városom is, ami kapott most ezerháromszáz oldalnyi árnyalatot. Mindazokról szól ez a könyv, akiknek elegük van a folyamatosan átírt történelemről, a rendre új narratívákat kapó társadalmi és politikai ügyekből, akik szívesen szembesülnének azzal, hogy miben élünk most, de ezt csak a múlt megértésével lehet megtenni. Nádas személyes történelme végleg szakít azzal a történészi nézőponttal, ami felülről és távolságtartóan vizsgálja a témáját, adatokat lát csak és pár mondatra redukálható narratívákat, mert minden történelmi esemény és folyamat egyszer biztosan kortárs ügy volt, amit ugyanolyan átlagemberek alakítottak, mint mi, olvasók. Közösen alakítjuk a városunk, társadalmunk vagy országunk történetét, így a felelősség is közös, ezért nem lehet elfordítani a fejünket, kussolni, és ugyanezért kell tennünk is, aminek az első lépése, hogy igyekszünk megérteni a 20. századot mint folyamatot.
Röviden összegezzünk: a magyar és a világirodalom kiemelkedő alakja megírta az emlékiratait, feltárva a saját emlékein keresztül a huszadik század első felének történelmi és politikai folyamatait, értelmezéseit, illetve példát mutat önmarcangolásból és megértési kísérletek sorozatából. A Világló részletek megjelenése óriási dolog, ráadásul nagyszerű olvasmány, csak nem szabad megijedni a méretétől.