Ernst Theodor Amadeus Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza
Hoffmann Az arany virágcserép című műve kötelező olvasmány a középiskolában, egyetemen talán még A homokember kerül elő, a Murr kandúrt legfeljebb az apróbetűs tankönyvi bekezdésekben említik meg, „futott még” kategóriában. Tény, kicsit nehezebb olvasmány (és hosszabb is), mint mondjuk Az arany virágcserép, a romantikához, amit az irodalomtanításban többek között Hoffman is képvisel, annyi köze van, hogy kifigurázza.
Hoffmannt azért szeretem, mert a túlretorizált szövegeket, egzaltált, szenvedélyes dialógusokat bőven meghinti mesei elemekkel, rejtélyekkel és izgalommal (minden történetben lappang valami titok, amire sok késleltetés után csak a legvégén derül fény).A karakterek meglehetősen hasonlítanak egymásra; valamiért minden lányka hamvas, ártatlan, gyönyörűen énekel és gyönge idegzetű – bármi abnormális történik, ágynak esnek és borzalmas rémképek vonulnak végig előttük, a férfiak pedig enyhén szólva lököttek, ha szerelmesek, csakis halálosan és örökre (na persze). Téveteg tizenévesként hajlamos voltam készpénznek venni az effajta szélsőséges szenvedélyeket (igen, tökéletesen illenek pubertáskori hormonális változásokhoz, ami a kamaszok nehezen kezelhetőségét okozza), aztán később kezembe került a Murr kandúr, amely a romantikus élet- és világszemlélet, valamint irodalom paródiája, de inspirációként, mintaként említhetném a klasszicista fejlődésregényt is.
Murr poétai és bölcseleti hajlamokkal megáldott cirmos macska (apropó, a borítón miért fekete-fehér foltos?), aki a bölcs és naná, hogy misztikus dolgokkal bíbelődő Ábrahám mester jóindulatának köszönhetően menekül meg a vízbefojtástól, megtanul olvasni, írni és már kölyökcica korában figyelemreméltó műveket alkot (például a sült halról), de a zenében is jeleskedik (ami nem más, mint a macskák idegtépő nyávogása a párzás idején, amitől egész éjjel nem tudjuk lehunyni a szemünket), szerelembe esik Micmiccel, aki csaknem az összes környékbeli kandúrral félrelép. Bánatában kocsmázni kezd (éjjelente felhajt néhány kupica heringlét, reggel pedig attól a nyavalyától kínlódik, amelyet saját fajáról neveztek el, ez minden bizonnyal a másnaposság legmulatságosabb, legeredetibb ábrázolása a világirodalomban); további kapcsolatai sem alakulnak jól: Mináról kiderül, hogy a lánya, gyöngéd érzelmeinek következő tárgya pedig egy nőstény kutya. Nem sokkal ezután a szerkesztő közli, hogy Murr elhalálozott, és a feljegyzéseknek vége szakad.
Ezzel együtt a szórakozott Kreisler karmester töredékes életrajzának is, amely Murr kéziratlapjainak hátoldalára van írva. Annál idegesítőbb, mert Kreisler története tipikusan Hoffmannra jellemző, titkokkal terhelt, bonyolult, beteges sztori, őrült hercegekkel és pszichésen labilis hercegnőkkel, mutatványosokkal, múltbeli gyilkosságokkal, és gyanús, hogy az derült volna ki, a szereplőket valami eddig nem ismert szál fűzi össze, valójában senki sem az, akinek a regény elején megismertük. A regény(ek) utolsó lapján a szerkesztő beígéri a folytatást, ami Hoffmann halála miatt már nem készülhetett el.
Apropó, kettős regény. Irodalmi játék és önreflektív mozzanatok tekintetében ez a könyv szerintem simán kenterbe veri az összes hasonló regényt; rengeteg más műre utal, műfajokat parodizál, az elbeszélő mellett még a szerkesztő is folyton belepofázik a történetbe, mégsem hat az egész erőltetettnek vagy irritálóan entellektüelnek (pont az ún. széplelkeket gúnyolja ki). Ha ez a regény a polgári társadalom szatirikus képe is, akkor nem véletlen, hogy a főhős macska, igazán sohasem domesztikált, öntörvényű jószág, későbbi rokona Kipling meséjének magányosan sétáló macskája. A többi szereplőhöz képest Murr is, Kreisler is kilógnak a környezetükből, de csak azért, mert a többség nem veszi észre, hogy épp olyan ütődöttek, mint azok, akiket furcsának tartanak.
