Furcsa dolgok történnek ebben a világban. Nem tudod, miért, csak megtörténnek – hangsúlyozta a Guardiannek adott interjújában Murakami Haruki, akinek legutóbbi regénye, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei idén nyáron jelent meg angolul. Szerinte a regényeknek általában jót tesz némi misztérium. „Ha egy nagyon fontos rejtély nem oldódik meg, akkor az frusztrálni fogja az olvasókat. Én ezt nem akarom. De ha van olyan titok, ami titok marad, akkor az nagyon különleges. Szerintem az olvasók igénylik ezt.”
Murakami elmondta, hogy A színtelen Tazaki Cukuru…-t először novellának szánta. A címszereplő életéről akart írni benne, és az eredeti elképzelés az volt, hogy a titka megfejtetlen marad, de az egyik női szereplő, Cukuru barátnője, továbblendített a történeten, amikor arra biztatta barátját, derítse ki, mi történt a múltban.
Murakami írásaiban gyakran megjelenik a két dimenzió: a mindennapi világ mellett létezik egy természetfeletti is, melyet például egy kút mélyéről (A kurblimadár krónikája), vagy a városi gyorsforgalmi út vészlépcsőjén haladva (1Q84) ér el. A színtelen Tazaki Cukuru…-ban egy álom okoz hasonló bizonytalanságot, ami azért is érdekes, mert Murakami azt mondja: ő maga alig-alig emlékszik az álmaira. Az interjúban elmesélte, hogy egyszer még egy nagyon híres terapeutával is beszélt erről, és elmondta neki, hogy szinte soha nem álmodik, a szakember azonban ezt nem találta problematikusnak, de hogy miért nem, azt már idő híján az írónak nem volt alkalma megkérdezni. Mindig is készült arra, hogy visszatér ehhez a terapeutához, azonban az illető néhány éve elhunyt.
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Fordította: Nagy Anita, Geopen Kiadó, 2013, 333 oldal, 3392 HUF
Murakami nem utasította el azt a feltételezést, hogy művei alapvetően két nagy kategóriába oszthatók, és akárcsak Beethoven szimfóniáinál, a páros és páratlan felosztás itt is működhet. „A hármas, az ötös, a hetes és a kilences a nagy szimfóniák közé tartozik, a kettes, a négyes, a hatos és a nyolcas pedig az intimebb jellegű művek közé. Szerintem az én regényeimmel is hasonló történik. És hogy a Tazaki Cukuruval mi a helyzet? Nos, ez egy új kategória lehet.”
Az író műveiben fontos szerep jut a zenének (legutóbbi könyvében éppen Liszt Zarándokévekének). Murakami általában korán kel, és írás közben lemezt hallgat. Tíz-tizenöt perc múlva azonban megfeledkezik a zenéről, és csak az írásra összpontosít. Ettől függetlenül szüksége van arra, hogy jó zene szóljon munka közben. Miközben A színtelen Tazaki Cukuru…-t írta a Zarándokéveket hallgatta, és a Le Mal du Pays (Honvágy) különösen megragadta, és mindenképp írni akart valamit erről a zeneműről.
Kapcsolódó cikkek:
Utazás a lélek középpontja felé
Tíz dolog, amit tudnod kell Murakamiról
Murakami egyébként azt mondja, sok hasonlóság van közte és a fiktív Cukuru között. Saját magát egy átlagos fickónak tartja, és általában nem művészként tekint magára. „Szeretek írni. Szeretem kiválasztani a megfelelő szót, szeretem leírni a megfelelő mondatot. Ez olyan, mint a kertészkedés, vagy hasonló. A megfelelő időben és a megfelelő helyen elveted a magot a földbe.” Murakami ugyanakkor beszélt arról is, hogy ez a fajta alámerülés a tudatalattiba nagyon kimerítő, és ez a munka teljes embert kíván, másra már nem jut energia.
Az interjúból kiderült az is, hogy Murakami gyakran újraírja a kész szöveget, sőt, az írásban az újraírást szereti a legjobban. Elmesélte, hogy Raymond Carver, akinek a műveit ő fordította angolról japánra, egyszer azt mondta neki: az első változat mindig kínlódás, de a szöveg az újraírással egyre jobbá és jobbá válik. Murakami nem dolgozik határidőre, regényei akkor vannak készen – amikor készen vannak. Néha nem tudja eldönteni, mikor kellene abbahagyni az újraírást, de a felesége szerencsére tudja, és néha ő az, aki kimondja, hogy most kellene befejezni.
Murakami jelenleg nem ír semmit. Az 1Q84 után nagyon kimerült. Általában a nagy regények után ki szokott fáradni, és akkor novellákat kezd írni. Akkor azonban nem volt hozzá ereje. „Erősnek kell lenned ahhoz, hogy alászállj az elméd sötét bugyraiba” – teszi hozzá. A színtelen Tazaki Cukuru… után ugyanakkor három hónap alatt hat novellát vetett papírra; ezek a nyáron jelentek meg Japánban Férfiak nők nélkül címmel. Jelenleg úgy gondolja, hogy jövőre vág neki a következő regénynek.
A jelenlegi kortárs szerzők közül Kazuo Ishigurót emelte ki, de a kedvencek közé sorolta Cormac McCarthyt, és a norvég Dag Solstadot (utóbbi műveit jelenleg angolról japánra fordítja). Érdekes ugyanakkor, hogy Murakami a kortárs japán szerzők műveit nem annyira forgatja. Ez saját bevallása szerint is érzékeny terület. Úgy érzi ugyanis, hogy az otthoni irodalmi életben számkivetettnek számít. Megvannak a saját olvasói, de a japán kritikusok és írók közül sokan nem szívelik őt. A miérteket firtató kérdésre Murakami nem tudott választ adni. Már 35 éve ír, és a helyzet azóta nagyjából nem változott semmit. „Olyan vagyok kicsit, mint a rút kiskacsa. De én mindig a kacsa vagyok, soha nem a hattyú.”
Őszintén szólva elképzelésem sincs – válaszolta arra a kérdésre, mit szeretne még íróként elérni. „Scott Fitzgerald volt a példaképem, amikor fiatal voltam, de ő meghalt valamikor a negyvenes éveiben. Szeretem Truman Capote műveit, de ő meghalt, amikor ötvenvalahány éves volt. Számomra Dosztojevszkij az eszményi író, ő 59 évesen halt meg. Én most vagyok 65. Nem tudom, mi fog történni. Így nincs is példaképem. Elképzelésem sincs – ha 80 éves leszek, mit fogok írni? Nem tudom. Talán futni és írni fogok. Az nagyszerű lenne. De ki tudja”.
