Van egy nagy kérdés az olvasmányélményeim során: mit tud Murakami Haruki, a népszerű japán író, aki olyan népszerűségnek örvend Japánban és itthon is, hogy talán még egyszer a budapesti Könyvfesztivál vendége is lehet. Az utóbbi hónapokban három regényen rágtam át magam, és itt a rágás nagyon pontosan írja le az olvasásomat, mert a három közül kettő nem írta át a Murakamival szembeni sztereotípiáimat: a multikulturális író jó érzékkel keveri a távol-keleti kultúrát az európai magasművészetekkel, illetve az amerikai populttal, miközben fájdalmasan magányos történeteket ír férfiakról, nőkről, szerelemről, magányról, idegenségről. Egy kivétel van, a tokió gáztámadást feldolgozó interjúkötete.
Egy Nat King Cole dalból indul ki a magyar olvasó számára elég krasznahorkais című negyedik Murakami-regény. Valamiért szeretem Murakamit olvasni, mert szeretem ezt a fájdalmas szerelmet, mert ha jó időben kap el, akkor működik a szöveg. Így voltam a Szputnyik szívemmel is, ami szintén egy az érzelmeket kijátszó könyv. Murakami nagyon tudja sajnálni szereplőit és egyben olvasóit is, most egy Hadzsime nevű férfit sajnál nagyon, aki szerelmes, mint minden férfi. Érdemes vajon egy regényt végigolvasni egy olyan szerzőtől, aki minden könyvében az örök szerelmet kutatja, illetve arra keresi a választ, mi is a szerelem? Hogy életünk párját mennyi ideig keressük. A japán író legnagyobb titka, hogy képes elhitetni a széles filozófiai horizontot, az úgynevezett mélységet, a színes multikulturális közeget, amiktől tényleg olyan érzésünk van, mintha valami nagyon sokat kapnánk. Pedig ez egy csendes kamaradráma egy férfiről, aki 37 éves korában találkozik élete szerelmével, akit 25 éve nem látott. A dzsesszklubokat üzemeltető Hadzsime erősen emlékeztet a Casablanca szereplőjére, Rickre. Itt nem lehet happy end, csak egy félmegoldás: a lány eltűnésével visszatér családjához a férfi, hogy végleg beleunjon az életébe és férfiasságába. Nincs kiút a középosztály csapdájából.
Nem olvastam végig, mert annyira idegesített a regény, és ez a béna pelevines (mert előbb olvastam Pelevint, bocs), vörös csillagos birka, amit kergetünk egy regényen keresztül, közben blődli Neoként próbáljuk értelmezni a fikciót és a valóságot. Szürreális és abszurd a sztori, ami az elején képes volt elhitetni velem, hogy valami történni fog, ráadásul minden idők egyik legerotikusabb jelenetében egy fülbe leszünk szerelmesek a főszereplővel együtt. Ebben a történetben is egy kiábrándult yuppie-val van dolgunk, aki piál és erősen dohányzik, aki otthagyja menő reklámcégét, hogy megkeresse a fényképen szereplő szuperbirkát. A tokiói felhőkarcoló-rengetegből hirtelen a csendes falura kerül Hokkaido Tizenkét Zuhatag nevű településére, ami nagyjából még érintetlen a civilizáció gyarmatosító technikái által. Hősünk követi a birkát és a Patkány nevű haverjának leveleit (a Patkány-trilógia befejező kötete ez), hogy a birkának öltözött ember segítségével találkozzon halott barátjával, Patkánnyal. A regény a második világháború utáni identitásról árul el sok mindent, állítják a kritikák. Nekem nem, de ennek ellenére nagyon sok jó leírás van benne.
Orhan Pamuk a Nobel-díjat leginkább az Isztambulért kapta, ami teljesen más, mint az összes többi írása, hasonlóan Murakamihoz, aki készített egy interjúkötetet az 1995-ös Tokió metróbeli gáztámadásról. Murakami mindenkit felkeresett, leült velük interjúzni, így az oral history és a közösségi traumafeldolgozás szép és követendő példáját tudjuk felmutatni. Ez a non-fiction munka inkább egy tökéletes újságírói munka, szociológiai kutatás, de számomra érthetővé vált sok minden Japánról. A nagy eseményt sok apró történetre bontja szét Murakami, aki mindvégig az interjúalanyokra koncentrál. Ez az egyik legjobb könyve, talán azért, mert ennyire más. Leginkább figyel, felvesz, kérdez, jegyzetel Murakami, nem írja át fikcióvá az eseményeket. Mert fel kell dolgozni a traumát, ami nemcsak az egyéné, hanem a társadalomé, a városé és az országé is. Murakami szövege segít megérteni a túlélők által az eseményeket, amiket csak béna filmekből vagy híradó részletekből ismerhetünk
A tokiói terrorcselekmény idején a szekta 10 ezer tagot mondott magáénak Japánban, de működtek szervezetei Moszkvában és New Yorkban is. A guru letartóztatása után először elismerte felelősségét, majd ártatlanságát hangoztatta, és 1998 óta nem szólalt meg többi a tárgyaláson, nem tett tanúvallomást, csupán értelmetlen szavakat és misztikus imákat mormolt.
B
Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra, Geopen Könyvkiadó, 2007, ford.: Horváth Kriszta, 204 oldal, 2.690 Ft
Egy Nat King Cole dalból indul ki a magyar olvasó számára elég krasznahorkais című negyedik Murakami-regény. Valamiért szeretem Murakamit olvasni, mert szeretem ezt a fájdalmas szerelmet, mert ha jó időben kap el, akkor működik a szöveg. Így voltam a Szputnyik szívemmel is, ami szintén egy az érzelmeket kijátszó könyv. Murakami nagyon tudja sajnálni szereplőit és egyben olvasóit is, most egy Hadzsime nevű férfit sajnál nagyon, aki szerelmes, mint minden férfi. Érdemes vajon egy regényt végigolvasni egy olyan szerzőtől, aki minden könyvében az örök szerelmet kutatja, illetve arra keresi a választ, mi is a szerelem? Hogy életünk párját mennyi ideig keressük. A japán író legnagyobb titka, hogy képes elhitetni a széles filozófiai horizontot, az úgynevezett mélységet, a színes multikulturális közeget, amiktől tényleg olyan érzésünk van, mintha valami nagyon sokat kapnánk. Pedig ez egy csendes kamaradráma egy férfiről, aki 37 éves korában találkozik élete szerelmével, akit 25 éve nem látott. A dzsesszklubokat üzemeltető Hadzsime erősen emlékeztet a Casablanca szereplőjére, Rickre. Itt nem lehet happy end, csak egy félmegoldás: a lány eltűnésével visszatér családjához a férfi, hogy végleg beleunjon az életébe és férfiasságába. Nincs kiút a középosztály csapdájából.
C
Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland, Geopen Könyvkiadó, 2007, ford: Erdős György, 328 old., 2.990Ft
Nem olvastam végig, mert annyira idegesített a regény, és ez a béna pelevines (mert előbb olvastam Pelevint, bocs), vörös csillagos birka, amit kergetünk egy regényen keresztül, közben blődli Neoként próbáljuk értelmezni a fikciót és a valóságot. Szürreális és abszurd a sztori, ami az elején képes volt elhitetni velem, hogy valami történni fog, ráadásul minden idők egyik legerotikusabb jelenetében egy fülbe leszünk szerelmesek a főszereplővel együtt. Ebben a történetben is egy kiábrándult yuppie-val van dolgunk, aki piál és erősen dohányzik, aki otthagyja menő reklámcégét, hogy megkeresse a fényképen szereplő szuperbirkát. A tokiói felhőkarcoló-rengetegből hirtelen a csendes falura kerül Hokkaido Tizenkét Zuhatag nevű településére, ami nagyjából még érintetlen a civilizáció gyarmatosító technikái által. Hősünk követi a birkát és a Patkány nevű haverjának leveleit (a Patkány-trilógia befejező kötete ez), hogy a birkának öltözött ember segítségével találkozzon halott barátjával, Patkánnyal. A regény a második világháború utáni identitásról árul el sok mindent, állítják a kritikák. Nekem nem, de ennek ellenére nagyon sok jó leírás van benne.
A
Murakami Haruki: Underground
Orhan Pamuk a Nobel-díjat leginkább az Isztambulért kapta, ami teljesen más, mint az összes többi írása, hasonlóan Murakamihoz, aki készített egy interjúkötetet az 1995-ös Tokió metróbeli gáztámadásról. Murakami mindenkit felkeresett, leült velük interjúzni, így az oral history és a közösségi traumafeldolgozás szép és követendő példáját tudjuk felmutatni. Ez a non-fiction munka inkább egy tökéletes újságírói munka, szociológiai kutatás, de számomra érthetővé vált sok minden Japánról. A nagy eseményt sok apró történetre bontja szét Murakami, aki mindvégig az interjúalanyokra koncentrál. Ez az egyik legjobb könyve, talán azért, mert ennyire más. Leginkább figyel, felvesz, kérdez, jegyzetel Murakami, nem írja át fikcióvá az eseményeket. Mert fel kell dolgozni a traumát, ami nemcsak az egyéné, hanem a társadalomé, a városé és az országé is. Murakami szövege segít megérteni a túlélők által az eseményeket, amiket csak béna filmekből vagy híradó részletekből ismerhetünk
A tokiói terrorcselekmény idején a szekta 10 ezer tagot mondott magáénak Japánban, de működtek szervezetei Moszkvában és New Yorkban is. A guru letartóztatása után először elismerte felelősségét, majd ártatlanságát hangoztatta, és 1998 óta nem szólalt meg többi a tárgyaláson, nem tett tanúvallomást, csupán értelmetlen szavakat és misztikus imákat mormolt.
