A Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében vasárnap délután Dragomán Györggyel és Moritz Rinkével találkozhattak azok a szerencsések, akiknek sikerült bejutni a Berlin-Budapest Német-Magyar Irodalmi Fesztivál programjára – minden széket elfoglaltak ugyanis kortárs művészetre éhes magyar érdeklődők, és szolidan kuncogó német vendégek. A két nép irodalmi barátságát megpecsételni szándékozó rendezvény ritka jó hangulatú volt, és ez több szerencsés komponens eredménye.
Dalos György moderátorként feladatát igazi mértéktartással, alázattal és hozzáértéssel látta el. Értsd: megfelelő hosszúságú bevezetőket, összegzéseket, a német közönség számára ismeretlen és fontosnak ítélt információkat megengedett magának (például néhány mondatban összefoglalta a Pál utcai fiúk cselekményét), de nem érezte szükségét annak, hogy állandóan villantson, mennyire művelt és eredeti gondolkodó, nem rivalizált beszélgetőtársaival, no és releváns kérdéseket tett fel (ezek ugye szakmai alapkövetelmények lennének).
A kicsit gyorsan beszélő, de nagyon rokonszenves erdélyi íróról, Dragomán Györgyről így megtudhattuk, hogy vele nem történtek olyan szörnyűségek, mint A fehér királyban szereplő kisfiúval, viszont nem is tartja magát túl bátornak: mesélt a gyerekkoráról, amikor az iskolában etnikai alapon verekedtek, otthon viszont az a tény döntött ellenség és barát személyéről, hogy melyik utcában lakik. Az ennivalóért sorban álló gyerek jobban ismeri a cipőktől való félelmet, és alaposan megfigyelheti a felnőtteket, hiszen azok észre sem veszik őt: 1988-as disszidálása után erős honvágyat érzett, és nehezen vette rá magát később egy erdélyi látogatásra.
Mostanában Dragomán több művön is dolgozik, ezek is „gyerekhangon” szólalnak majd meg, és nagyon szimpatikus – és hiteles – szerénységgel bizonygatta, hogy ő mindenféle kritikának örül, hiszen ez műveinek az ismeretét jelenti. Az egész beszélgetés legszebb gondolata volt idő-visszanyerési-stratégiájának kifejtése: akik elolvassák a könyveket, visszaajándékozzák neki azt az időt, amit beleölt az alkotási folyamatba, így nem elvesztegetett az a rengeteg nap, hónap, év, amit írás közben a számítógépébe „folyat”.
A második vendég Moritz Rinke, német dráma- és regényíró volt, aki sokkal inkább egy szívtipró latin amorózóra, mint mondjuk Dieter Bohlenre emlékeztet. Először Dalos osztotta meg néhány gondolatát az új német prózával kapcsolatban: a technikai bíbelődések kora után a történet ismét létjogosultságot nyer, mint például Rinke regényében, ami ráadásul meglepő módon hrabali ihletettségű iróniával telített. Az író szívesen mesélt falujáról, ahol a regény játszódik: szerinte kitapintható benne az egész 20. századi történelem, nem véletlen, hogy három generációt is beleszőtt a történetbe. Néha problémát jelent, hogy az ott élő emberek magukra értelmezik művének alakjait, de nem veszi a szívére. Rinke szívesen viccelődött, majdnem minden kérdésnél megengedett magának egy poént: a legjobbak talán, amikor a regényeiben önmagát vagy valamelyik rokonát felismerni vélő személyeknek csoporttalálkozót javasolt, vagy a német, írókból válogatott focicsapatról beszélve flegmán megjegyezte, hogy ők már annyira jók, hogy sok ember azért ír gyorsan egy regényt, mert velük akar játszani. Néhány szót ejtett a Nibelung-ének drámai átiratáról is, ami körül annak idején hatalmas volt a felhajtás, és nagyon megosztotta az olvasókat/nézőket merész átértelmezéseivel, az NDK-s-NSZK-s szembenállás létezését vagy eltűnését firtató kérdést pedig jelentéktelennek ítélte: az ő generációjának ez nem számít, a dolog relevanciája az idősebb nemzedék számára maradt meg.
Mindkét beszélgetés megszakadt egy-egy pillanatra, részletek hangzottak el ugyanis a művekből. Dragomán a maga jellegzetes hadarós stílusában tolmácsolta A fehér király egyik megindító jelenetét, Rinke regényéből pedig Moldvai-Kiss Andrea színésznő, majd maga a szerző olvasott fel.
