Mozgó Világ 2007. október

„Hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat”


Nem. Az alcím nem akar semmiféle tapintatlan kritikai üzenetet megfogalmazni. Ellenkezőleg: ez volt az egyik legkedvesebb mondata a Mozgó Világ októberi számának, amely szépirodalmi szövegeinek véleményezésével foglalkozik új rovatunk e része. (Ráadásul erről a mondatról mindent megírt már Zsadon Béla, rám is förmedt - a szerk.) Többségében igyekeztem a versekre és novellákra összpontosítani, de egyes, a publicisztika felé hajló írásokat a kisebb határsértés jegyében bevettem a véleményezendő szövegek közé. Több remek darab így is kimaradt.

Sorrendben haladva elsőként Békés Pál Mi kell még? című írását említeném; rég mulattam ilyen jól szövegen. Békés napló-tárcája a Visegrádi Négyek nemzetközi irodalmi antológiáján dolgozó (fő)szerkesztő munkájának groteszk összetettségét és nehézségeit vázolja. Szívemhez szólt, főleg az a rész, amikor az egyik (előzőleg már ötször publikált) írásműben Vernének tulajdonított regényről kiderül, hogy May Károly írta. Könnyed és ironikus előadásmódja, fordulatokkal teli története miatt ez az írás helyenként emlékeztetett Douglas Adams stílusára. Kiváló szöveg.

Ez után a versblokk következik. G. István László szűkszavú, erőteljes versei nyitják a sort, ezek közül én az elsőt emelném ki. A következő Pion István, egy jóízűen köznapi nyelvezetre hangolt balladával és egy ennél jóval kimértebb hangulatú, meglepően érett szonettel Kiss Judit Ágnes rímeire. E két vers után csalódás volt a Tévémaci meghalt című harmadik, mely a változó időket –többek között– az iskolapad alatt szexuális aktusra kényszerített Barbie babákkal érzékelteti, s melyet szerintem érdemes lenne címestül, gondolatmenetestül, központi motívumostul újragondolni. A számomra eddig ismeretlen Spiegl Máté írásai közül kiemelném a Szekfűének című álnaiv, népies verset; dalszerűségét nem csak zárt kompozíciója, hanem ütemhangsúlyos formája is megerősíti. Szellemes írása még e szerzőnek A többiek pedig így beszélnek című Miatyánk parafrázis, ennek leginkább a végét érzem frappánsnak: a liturgikus Ámen szócska helyett a szöveg végén ennek inverze, a Nemá szerepel. Halmai Tamásnak a gondolatiság jegyében írott rövid versei következnek ezután. Ezt a kissé didaktikus, filozofikus szövegtípust (melyből rossz esetben kis munkával költőinek tetsző, de összefüggéstelen szövegeket is ki lehet hozni) Halmai jól műveli. Nem szemfényvesztés a munkája, gondolatai rendszerezettek. Az adagolással kapcsolatban ugyanakkor vannak kételyeim: nagy mennyiségben ugyanis úgy nehezedik a szöveg az olvasóra, mint az elázott nagykabát. Dobai Péter három verse erősen koncepciózus: mindegyik szöveg Soproni Horváth József akt-sorozatának inspirációjára íródott, s magabiztos kézzel festi újra, formálja szöveggé a különböző korú, alkatú nők meztelenségét. Egy lélegzetvételű, egyetlen jelenetet kibontó mondatfolyamok e szövegek, elsőre a Juhász Ferenc-féle hagyomány egyfajta oldottabb, prózai stílus felé mozduló változataként tudtam őket elhelyezni. Rapai Ágnes életképei könnyedségük miatt érdekesek, a lehető legjobb értelemben. Rapai szövegei ugyanis rezignáltságukkal, visszafogott, hétköznapi jellegükkel vonják magukra az olvasó figyelmét. A versblokkot Csengery Kristóf formai remeke, pattogó ritmusú ütemhangsúlyos verse zárja, melyben az egyént anyanyelvéhez kötő viszony kerül reflektorfénybe, a honvágy lényegét a nyelviségben ragadva meg. E témával már foglalkoztak irodalmunkban (pl. Esterházy). Csengery „a haza csak egy fogalom” hangzatú (kiragadottságában sebezhető!) mondata kapcsán (a honi viszonyokat tekintve) mindenesetre össze lehetne állítani két 5 fős vitacsoportot, de félő, rossz vége lenne.

Két novella szerepel ebben a lapszámban. Szabó T. Anna Porcelán című novellája számomra kissé zavaros írásnak tűnt, nem egészen világos végeredménnyel. A szöveget némi leszbikus (gyanús) áthallás fűszerezi, mely érdekes módon akár anyakomplexus is lehet: a Németországban manikűrösként dolgozó magyar lány egy napon egy hölgyvendég kezeit igazítaná el, de munkája közben furcsa izgalom keríti hatalmába, mely folyamatosan a nő iránt érzett rajongássá alakul át. A nőről időközben kiderül, hogy orosz származású, mint a főszereplő lány anyja, akit nem is ismert. A munka végeztével a nő távozik, de a magyar lány követi az utcán, egészen addig, amíg az be nem száll egy kerítőnek tűnő férfi kocsijába. Ezután a főszereplő lány lefekszik az első útjába kerülő férfival. Kicsit tanácstalan voltam az olvasmány végeztével. Dragomán György novellája jóval könnyedebb hangvételű, kedves, családi történet egy fiúról, aki kutyát szeretne, és az apáról (aki persze nem), valamint a deus ex machinaként közbelépő dédnagymamáról. Ezután egy nagyon izgalmas szöveg következik. Véronique Tadjo elefántcsontparti írónő könyvének részleteit közli a folyóirat, melyet Adeline Tanon afrikai származású francia asszony fordított magyarra. Tanon a magyar szakon tanul Párizsban, de nem anyanyelve a magyar. Az afrikai legendát megíró könyv (itt-ott zavaros) magyar nyelvű változata így különös hatással lehet a fogékony olvasóra. Legvégül következzék az a szöveg, mely a címmondatot tartalmazza. Az itt következő 1903-as keltezésű hivatalos iratot Tábori Zoltán szórakoztató és tanulságos Bolhapiac című sorozatának legújabb része közli betűhíven. Mindenkinek ajánlom elolvasni az egész szöveget.

506/1903
Tekintetes kultúrmérnöki hivatal
Pécsett
Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a Nagy-berki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk.
Budapest 1903 aug.11.
Teljes tisztelettel
lófasz a seggükbe
dr. Réthy László
m. kir. érem- és régiségtári igazg. Helyettes
[pecsét]

(Réthy László (1851-1914) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a budapesti egyetem tanára, a Nemzeti Múzeum érme- és régiségosztályának igazgató-helyettese volt, a magyar numizmatika egyik legnagyobb alakja, aki nyelvészként és őstörténészként is a kor jelesei közé tartozott. A tudományos élet e közismert és elismert alakja azonban rendhagyó, temperamentumos egyéniségéről is nevezetes volt a múlt századelőn, s mindenki tudta róla, hogy Lőwy Árpád álnéven ő írja azokat a - maguk nemében kitűnõ - pornográf verseket, amelyek részint szájról szájra, részint kéziratos másolatokban terjedtek a fővárosi kávéházakban, szalonokban, szerkesztőségekben. A szabadszájúságáról és botrányairól nevezetes tudós állami tisztviselőként sem tagadta meg önmagát.( Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0208-9/0208-93.html )