Patricia Highsmith: 11,Holistic, Budapest, 2007, 272 oldal, 1990 Ft
Első alkalommal találkozom Highsmith írásaival, aminek egyik oka nyilván az, hogy idehaza krimiszerzőként kanonizálták, noha sokkal több annál, amint azt a nemrég megjelent 11 novellát tartalmazó gyűjtemény is bizonyítja. A szerző nem teljesen ismeretlen, hiszen van némi hazai kultusza, bár gyanítom, hogy sokunk legfeljebb csak A tehetséges Mr.Ripley filmadaptációja által ismeri. Anthony Minghella thrillere azonban a legkevésbé sem tükrözi Patricia Highsmith írói világát, főként mert kardinális pontokon hamisítja meg az irodalmi forrást, s ezzel aláássa az egész regény lényegét. Valamivel sikerültebb volt annak idején Alfred Hitchcock Idegenek a vonaton című 1951-es krimije, amely az eredeti anyaghoz való hűség ellenére mégis inkább a kopasz rendező sajátságos alkotása, semmint az írónő megfilmesített műve.
Nézzük hát, milyen is egy igazi Highsmith-történet. Már az első néhány írás alapján kiderül, hogy Highsmith nem a krimi vagy a thriller, hanem a szorongásos elbeszélések nagyasszonya. Stílusában emlékeztet Julio Cortázar talányos rövidprózáira, bár az argentin mester sokkal metafizikusabb és a befogadó intuíciójára épít, Highsmith viszont a látszólagos realitások talaján bontja ki a borzalmat. Minden egyes elbeszélését hétköznapi szituációból indítja, ám ez a kényelmes pozíció pár oldal után az irrealitások bizarr zónái felé mozdul el. Legtöbbször úgy tűnik, mintha valami kedélyes történettel lenne dolgunk, ám már az első néhány sor után nyomasztó érzések uralkodnak el az olvasón. Az író ravasz eleganciával, szinte észrevétlenül, fokozatosan adagolja a félelmet, hogy azután minden balsejtelmünk beigazolódjon. Hősei többnyire esendő kisvárosi lények, akik saját sorsuk, pszichéjük vagy kisszerű környezetük foglyai, a fő hangsúly mégsem a karakterekre épül, hanem egyfajta végletesen nyomasztó atmoszférára és a meghatározhatatlan fenyegetettségre.
A tizenegy történet közül három már-már a horror felé tendál. Ezek közül kettő is a csigákat misztifikálja. A Csigavonalban hőse rabja lesz a csigák szaporításának, hogy azután saját csúszómászói emésszék el. Az Egy új faj nyomában zoológus professzora egy titokzatos csigafaj nyomába ered, s bár kutatásait mindenki üres hóbortnak tartja, az idealista tudós végül vérfagyasztó élethalálharcra kényszerül néhány emberevő óriáscsiga ellen. Az üres madáretető című elbeszélésben egy házaspár egy azonosíthatatlan, mókushoz és menyéthez hasonlatos állattal találja szemben magát a saját lakásában. Hiába próbálják elpusztítani, a hangtalan, félelmetes dög újra és újra visszatér.
A pszichoanalitikus novellák vonulatát is remek írások képviselik. A teknősbéka című lélektani próza szeretetéhségtől szenvedő kisfiú hőse édesanyja érzelemmentes hidegségének áldozata, s csak azután lázad fel szülője ellen, amikor az asszony megfőzi levesnek új játszópajtását, egy teknősbékát. Az Amikor a flotta befutott Mobile-ba egy bomladozó idegzetű férjes asszony odüsszeiája, aki minden igyekezete ellenére sem tud megszabadulni goromba férjétől és borzalmas sorsától, s amikor már úgy tűnik, végre a mámorító szabadság lesz osztályrésze, az ellenséges külvilág kíméletlen csapdát állít neki. A csíny két idősek otthonában vegetáló öregasszony története, akik válogatott pimaszságokkal terrorizálják egymást, miközben nem tudnának egymás társasága nélkül létezni sem. A Szelíd Aftonné pedig egy pszichiáterhez forduló nőről szól, aki férje túlzott testépítő tevékenységének lelki okait kutatja, ám a valóság, ahogy Highsmith esetében szinte mindig, egészen más képet mutat. Méltathatnám a többi darabot is, de nem teszem, ha valaki nekifog, legyen része bőséges meglepetésben. Annyit talán még elárulhatok, hogy a tizenegy novella közül nekem a Megint egy híd lett a kedvencem. Ebben egy korán megözvegyült középkorú férfi terápiás utazását ismerhetjük meg, aki autóbalesetben elveszítette feleségét és gyermekét. Ám az út során szerzett tapasztalatok nem segítenek neki a gyászban, hanem sokkal inkább arra döbbentik rá, hogy a világ veszélyes és irracionális hely, ahol békét és biztonságot legfeljebb saját elménk mesterségesen létesített zugaiban találhatunk. Patricia Highsmith írásai közül Magyarországon talán alig 3-4 kötet jelent meg, miközben legnagyobb remekművei lefordítatlanul maradtak. Remélhetőleg a magyar könyvkiadás nem torpan meg e néhány elbeszélés megjelentetésénél és végre az életmű legjelesebb darabjait is olvashatjuk.
Nézzük hát, milyen is egy igazi Highsmith-történet. Már az első néhány írás alapján kiderül, hogy Highsmith nem a krimi vagy a thriller, hanem a szorongásos elbeszélések nagyasszonya. Stílusában emlékeztet Julio Cortázar talányos rövidprózáira, bár az argentin mester sokkal metafizikusabb és a befogadó intuíciójára épít, Highsmith viszont a látszólagos realitások talaján bontja ki a borzalmat. Minden egyes elbeszélését hétköznapi szituációból indítja, ám ez a kényelmes pozíció pár oldal után az irrealitások bizarr zónái felé mozdul el. Legtöbbször úgy tűnik, mintha valami kedélyes történettel lenne dolgunk, ám már az első néhány sor után nyomasztó érzések uralkodnak el az olvasón. Az író ravasz eleganciával, szinte észrevétlenül, fokozatosan adagolja a félelmet, hogy azután minden balsejtelmünk beigazolódjon. Hősei többnyire esendő kisvárosi lények, akik saját sorsuk, pszichéjük vagy kisszerű környezetük foglyai, a fő hangsúly mégsem a karakterekre épül, hanem egyfajta végletesen nyomasztó atmoszférára és a meghatározhatatlan fenyegetettségre.
A tizenegy történet közül három már-már a horror felé tendál. Ezek közül kettő is a csigákat misztifikálja. A Csigavonalban hőse rabja lesz a csigák szaporításának, hogy azután saját csúszómászói emésszék el. Az Egy új faj nyomában zoológus professzora egy titokzatos csigafaj nyomába ered, s bár kutatásait mindenki üres hóbortnak tartja, az idealista tudós végül vérfagyasztó élethalálharcra kényszerül néhány emberevő óriáscsiga ellen. Az üres madáretető című elbeszélésben egy házaspár egy azonosíthatatlan, mókushoz és menyéthez hasonlatos állattal találja szemben magát a saját lakásában. Hiába próbálják elpusztítani, a hangtalan, félelmetes dög újra és újra visszatér.
A pszichoanalitikus novellák vonulatát is remek írások képviselik. A teknősbéka című lélektani próza szeretetéhségtől szenvedő kisfiú hőse édesanyja érzelemmentes hidegségének áldozata, s csak azután lázad fel szülője ellen, amikor az asszony megfőzi levesnek új játszópajtását, egy teknősbékát. Az Amikor a flotta befutott Mobile-ba egy bomladozó idegzetű férjes asszony odüsszeiája, aki minden igyekezete ellenére sem tud megszabadulni goromba férjétől és borzalmas sorsától, s amikor már úgy tűnik, végre a mámorító szabadság lesz osztályrésze, az ellenséges külvilág kíméletlen csapdát állít neki. A csíny két idősek otthonában vegetáló öregasszony története, akik válogatott pimaszságokkal terrorizálják egymást, miközben nem tudnának egymás társasága nélkül létezni sem. A Szelíd Aftonné pedig egy pszichiáterhez forduló nőről szól, aki férje túlzott testépítő tevékenységének lelki okait kutatja, ám a valóság, ahogy Highsmith esetében szinte mindig, egészen más képet mutat. Méltathatnám a többi darabot is, de nem teszem, ha valaki nekifog, legyen része bőséges meglepetésben. Annyit talán még elárulhatok, hogy a tizenegy novella közül nekem a Megint egy híd lett a kedvencem. Ebben egy korán megözvegyült középkorú férfi terápiás utazását ismerhetjük meg, aki autóbalesetben elveszítette feleségét és gyermekét. Ám az út során szerzett tapasztalatok nem segítenek neki a gyászban, hanem sokkal inkább arra döbbentik rá, hogy a világ veszélyes és irracionális hely, ahol békét és biztonságot legfeljebb saját elménk mesterségesen létesített zugaiban találhatunk. Patricia Highsmith írásai közül Magyarországon talán alig 3-4 kötet jelent meg, miközben legnagyobb remekművei lefordítatlanul maradtak. Remélhetőleg a magyar könyvkiadás nem torpan meg e néhány elbeszélés megjelentetésénél és végre az életmű legjelesebb darabjait is olvashatjuk.
