Pascal Quignard: Minden reggel, Ráció kiadó, 72 oldal, 1560 ft
A könyv hátsó borító ajánlója elsősorban azokra az olvasókra számít, akik ismerik (és szeretik) a könyv filmes adaptációját. Mivel e sorok írója nem rendelkezik ilyen előismeretekkel, ezért számára fordított alapállás volt elképzelhető; a könyv esetleg olyannyira felingerelheti, hogy rögvest olthatatlan vágyat fog érezni, hogy láthassa a mozgóképes feldolgozást. A tét azért nem volt kicsi, figyelembe véve, hogy a kényes ízlésű szerző merő sznobizmusból, vagy azért, mert vannak elvei, - ezt ki-ki maga döntse el -, igyekszik távol tartani magát az olyan filmektől, amelyekben Gerard Depardieu főszereplőként van jelen. A regény megítélésében ennek természetesen szemernyi jelentősége sem lehet.
A szóban forgó mű olyan témát dolgoz fel, amely nem ismeretlen az irodalomban, szakajtónyi olyan irodalmi alkotást ismerünk, amelynek tárgya a művész kapcsolata alkotásával, amelyben a központi probléma a művészi autonómia megőrzésének fenntartása, illetve a mester és tanítvány viszony feldolgozása. A XIX. század második felének, és a XX. század elejének irodalmában meglehetősen nagy divatja volt az efféle történeteknek, gondolhatunk itt például a magyar festőregények/elbeszélések hosszú sorára. Quignard kisregényének főhőse egy zenész, Sainte Colombe, aki a gambajáték virtuóza volt XIV. Lajos uralkodása idején. Története nem mentes romantikus toposzoktól; különc figura, aki remeteként él lányaival vidéki házában, felesége elvesztése felett érzett gyászát csak hangszerén képes kifejezni, egyébként mogorva, és hirtelenharagú. A kisregény másik főhőse, Marais, az ifjú művész, aki egy nap betoppan Sainte Colombehoz, hogy tanítványává szegődjön. Az eleinte mereven elzárkózó mester végül lányai unszolására foglalkozni kezd a fiúval, aki azonban a gambajátéknál is nagyobb érdeklődést mutat az idősebbik lány iránt. Némileg kiszámítható módon a mester és tanítványának kapcsolata hamar megromlik, mert a fiatal fiú nem képes átadni magát a tiszta művészetnek (viszket a férfiassága ugyanis), így aztán némi agresszió után Sainte Colombe kipenderíti házából a tehetséges Maraist. Ugyancsak előre bejósolható módon a nagyobbik, művészlelkű lány belebetegszik, és bele is hal szerelme elvesztésébe. A történet persze csak úgy lehet kerek, ha Marais visszatér mesteréhez, hogy valamiképpen lezárják félbemaradt ügyüket.
Quignard olyan képet fest a művészetről, amely mára kissé avíttnak hat. Szemlélete a romantikus zsenikultuszhoz áll a legközelebb. Sainte Colombe olyan virtuóz művész, aki mágikus tehetség birtokában van, éppen ezért tettei nem vitathatók, csak csodálat illetheti meg. Amit másnál emberi gyengeségnek, vagy érzéketlenségnek tartanánk, az nála zsenialitásának terhes megnyilvánulása. Önmagában ezzel semmi bajunk nem lenne, csakhogy Quignard kisregénye annyira kicsi, hogy csak a tördelőszerkesztő nagyvonalúságának köszönhetően éri el a 69 oldalt, amiből pedig az következik, hogy a szereplőknek nincs igazi személyiségük, ahogy ilyenkor fogalmazni szokás: nem kelnek életre. Valójában mindössze egy-egy típust jelenítenek meg: a meg-nem-értett-művészt, a kikapós lányt stb. Ezek a túlságosan is általánosított figurák nehezen vívhatnák ki az olvasó szimpátiáját, ellenszenvét, jó esetben érdektelenek, rossz esetben bosszantóak. Ráadásul az sem segít a dolgon, hogy a mű rövidsége nem párosul kellő tömörséggel, az ide-oda csapongó elbeszélés mintha mindig a lényegtelen dolgokra fókuszálna, s ahol le kellene lassítania, hogy egy-egy probléma elmélyülhessen, türelmetlenül továbbrohan. Így aztán könnyen megeshet, hogy két nap elteltével képtelenek leszünk bármilyen benyomást felidézni a kisregénnyel kapcsolatban. Érdekes kérdés persze, hogy egy producert hogyan lehetett meggyőzni arról, hogy ebből a könyvből mozit készítsenek, bár az is igaz, hogy közepes alapanyagból könnyebb dolgozni, eleve kisebb az elvárás, s a nézők se kapnak hideglelést, ha a film jobban elrugaszkodik a regénytől. Jelen esetben volt mitől.
A szóban forgó mű olyan témát dolgoz fel, amely nem ismeretlen az irodalomban, szakajtónyi olyan irodalmi alkotást ismerünk, amelynek tárgya a művész kapcsolata alkotásával, amelyben a központi probléma a művészi autonómia megőrzésének fenntartása, illetve a mester és tanítvány viszony feldolgozása. A XIX. század második felének, és a XX. század elejének irodalmában meglehetősen nagy divatja volt az efféle történeteknek, gondolhatunk itt például a magyar festőregények/elbeszélések hosszú sorára. Quignard kisregényének főhőse egy zenész, Sainte Colombe, aki a gambajáték virtuóza volt XIV. Lajos uralkodása idején. Története nem mentes romantikus toposzoktól; különc figura, aki remeteként él lányaival vidéki házában, felesége elvesztése felett érzett gyászát csak hangszerén képes kifejezni, egyébként mogorva, és hirtelenharagú. A kisregény másik főhőse, Marais, az ifjú művész, aki egy nap betoppan Sainte Colombehoz, hogy tanítványává szegődjön. Az eleinte mereven elzárkózó mester végül lányai unszolására foglalkozni kezd a fiúval, aki azonban a gambajátéknál is nagyobb érdeklődést mutat az idősebbik lány iránt. Némileg kiszámítható módon a mester és tanítványának kapcsolata hamar megromlik, mert a fiatal fiú nem képes átadni magát a tiszta művészetnek (viszket a férfiassága ugyanis), így aztán némi agresszió után Sainte Colombe kipenderíti házából a tehetséges Maraist. Ugyancsak előre bejósolható módon a nagyobbik, művészlelkű lány belebetegszik, és bele is hal szerelme elvesztésébe. A történet persze csak úgy lehet kerek, ha Marais visszatér mesteréhez, hogy valamiképpen lezárják félbemaradt ügyüket.
Quignard olyan képet fest a művészetről, amely mára kissé avíttnak hat. Szemlélete a romantikus zsenikultuszhoz áll a legközelebb. Sainte Colombe olyan virtuóz művész, aki mágikus tehetség birtokában van, éppen ezért tettei nem vitathatók, csak csodálat illetheti meg. Amit másnál emberi gyengeségnek, vagy érzéketlenségnek tartanánk, az nála zsenialitásának terhes megnyilvánulása. Önmagában ezzel semmi bajunk nem lenne, csakhogy Quignard kisregénye annyira kicsi, hogy csak a tördelőszerkesztő nagyvonalúságának köszönhetően éri el a 69 oldalt, amiből pedig az következik, hogy a szereplőknek nincs igazi személyiségük, ahogy ilyenkor fogalmazni szokás: nem kelnek életre. Valójában mindössze egy-egy típust jelenítenek meg: a meg-nem-értett-művészt, a kikapós lányt stb. Ezek a túlságosan is általánosított figurák nehezen vívhatnák ki az olvasó szimpátiáját, ellenszenvét, jó esetben érdektelenek, rossz esetben bosszantóak. Ráadásul az sem segít a dolgon, hogy a mű rövidsége nem párosul kellő tömörséggel, az ide-oda csapongó elbeszélés mintha mindig a lényegtelen dolgokra fókuszálna, s ahol le kellene lassítania, hogy egy-egy probléma elmélyülhessen, türelmetlenül továbbrohan. Így aztán könnyen megeshet, hogy két nap elteltével képtelenek leszünk bármilyen benyomást felidézni a kisregénnyel kapcsolatban. Érdekes kérdés persze, hogy egy producert hogyan lehetett meggyőzni arról, hogy ebből a könyvből mozit készítsenek, bár az is igaz, hogy közepes alapanyagból könnyebb dolgozni, eleve kisebb az elvárás, s a nézők se kapnak hideglelést, ha a film jobban elrugaszkodik a regénytől. Jelen esetben volt mitől.
