Azok, akik a zsákos ember említésével, vagy a megállj csak, majd hazajön apád formulával nem tudták megtörni gyermeküket, vagy egyszerűen csak biztosra akartak menni, mindig lehetőséget teremtettek porontyuk számára, hogy az Egér a Marson aktuális epizódját megnézhessék.
A történet egy bűnös egérről szólt, aki féktelen torkossága miatt nagyobbra nőtt, mint az ismert emlős állatok bármelyike. Mellékbüntetésként a Mars bolygón kellett lehúznia egy jókora időszakot. Nem emlékszem, hogy pontosan mennyit, de hosszabbnak éreztem, mint két nyári szünet. Az egér kíváncsi természetű volt, és szerette a társaságot. Ezért az alkotók számára evidens volt, hogy egy sivár, ingerszegény planétán kell elhelyezni, ahol gyakorlatilag senkivel nem tud találkozni.
Az egér sosem beszélt, ideje 70%-ában lefelé görbülő szájjal nyugtázta, hogy olyan kurva egyedül van egy egész bolygón, hogy bele kell őrülni. A mesélő kedves hangon elmagyarázta a gyerekeknek, hogy ez egy nagyon sivár, unalmas bolygó, és az egér mérhetetlenül szomorú, mert úgy néz ki, hogy még matematikai esélye sincs rá, hogy valaha barátokra tegyen szert. Ezzel persze nehéz feldobni a gyerekeket, úgyhogy nem lehetett a dolgot ennyiben hagyni. Ezért minden epizódban történt valami, ami először gyakran megijesztette a rágcsálót, aztán mégis felkeltette a kíváncsiságát és reményt ébresztett benne.
Egy alkalommal óriási lábnyomokat fedezett fel a homokban. Követni kezdte őket, nyomról nyomra, egyre növekvő izgalommal, egyre növekvő reménnyel, hogy most végre találkozhat valakivel, az se baj, ha beilleszkedési zavaros patkány az illető, csak legyen valaki, akihez szólhatna, aki talán a barátja, a társa lehetne. De a boldogságot nem adják ilyen olcsón. Különösen nem ilyen rossz, falánk gyerekeknek. Kiderült, hogy a saját lábnyomait követte: visszaért oda, ahonnan elindult. Ugyanis akkorára nőtt, hogy térfogata a bolygóéval összevethető volt: pár percig tartott az út körbe.
Egy másik epizódban olyannyira elkezdi marni a magány az egeret, hogy pszichésen összeomlik, és záporozni kezdenek a könnyei. De úgy záporoznak, hogy a Mars felszínének javarészét könnyóceán borítja be. Mint azt a gyerekek a mesélőtől megtudhatják, a víz minden élet alapja, tehát a bánatból öröm születhet, mert a tenger benépesül halakkal. De azok egy szót sem szólnak a főhőshöz, meg sem próbálják felvenni vele a kapcsolatot. A parton fák nőnek, amiken mintha ehető nyalókák teremnének, de kommunikálni velük sem lehet. Az egér úgy hajtja álomra a fejét, mint az a gyerek, aki a várva várt technics lego helyett megkapta élete kilencedik karácsonyi sapkáját is - noha még csak nyolc éves.
De egyszercsak eljött az a rész, amikor a reménytelen depressziósokra jellemző tompa félálomban töltött koraestén egy varázsdarázs tükröt csempész az egér közelébe. Erre ő felébred, és közelebbről is megvizsgálja a foncsorozott üveget. Ebben az időszakban már jellemző állapotára, hogy saját tükörképét is másik személynek érzékeli. És igaza van! Ahányszor belenéz a tükörbe, egy-egy hasonmása ugrik elő. Előcsal vagy hetet, aztán kajálni, meg dzsemborizni kezdenek, majd végül a főszereplő iránymutatása alapján tornával dolgozzák le a vacsorát. A néző gyerekek örülnek: végre lettek barátai (a hétből néggyel kezet is fogott), ráadásul pont korban hozzá illő egerekhez van szerencséje. Végre minden rendbejött! A közös mozgástól és a boldogságtól fáradtan ragad le a főhős szeme. Ahogy elalszik, a többiek szépen visszaugrálnak a tükörbe, amit a darázs a biztonság kedvéért haladék nélkül el is visz. Az értetlen és/vagy makacsul optimista gyerekeknek a narrátor elmondja, hogy az egér soha nem tudhatja meg, hogy ez a boldog nap vajon valóság volt-e, vagy csak álom. Egy biztos: elmúlt.
