ACharles Frazier: A tizenhárom hold Magvető; Budapest; 2008. 450 oldal, fordította: Nagy Gergely
Két év csúszással bár, de végre idén nálunk is megjelent Charles Frazier második kötete. A Hideghegy szerzője – aki első regényével megnyerte a legrangosabb amerikai irodalmi díjat, a Nemzeti Könyvdíjat – életet lehelt a döglődő történelmi regény műfajába, tette ezt úgy, hogy egyszer sem adta alább a szépirodalomnál.
Az eredetit még külföldön olvastam és nem csalódtam: Frazier biztos kézzel nyúlt új történelmi témához, a lassan eltűnő amerikai vadvidéket és a cseroki indiánok életét vizsgálta. Előző regényével, a Hidegheggyel ellentétben Frazier azonban itt nem csak az amerikai polgárháborúra fókuszál, hanem az amerikai történelemnek jó száz évét fogja át.
A magyar fordítás is remekül sikerült, Nagy Gergely kiváló érzékaránnyal fordította a szöveget, nincsenek sutaságok illetve homályos és kétértelmű részletek, a fordító hatalmas energiákat ölt az angol nyelvi stílus pontos visszaadására.
Egy interjúban Frazier a kedvenc szerzői többek között Dickenst és Tolsztojt nevezi meg, regényírói módszerei is hasonlítanak a nagy realistákra: minden szövege megírását hosszas kutatómunka előzi meg, minden részlet érdekli, leírásai történelmileg abszolút hűek. Szereplői egyszerű emberek, de míg a Hideghegyben egy szerelmi kapcsolatot vizsgált, az új regénye klasszikus fejlődésregény, indiánokkal, vadonnal és szerelemmel. Egy tizenkét évesen szolgának adott fiú életén keresztül ismerjük meg a korabeli világot. Will Cooper, akit a cseroki terület fehér foltjába küldenek, hogy vezessen egy kereskedőállomást le is éli ott az életét. Közben apát keres magának, akit több emberben - például az indián törzsfőnökben, Medvében- meg is talál, szerelmes lesz, megöregszik. Eközben zajlik a történelem, kitör a háború, elveszik az indiánok földjét, bukások és örömök váltakoznak egy ember hosszú élete alatt, aki mindent túlél. A halálos ágyán emlékszik vissza az életére. Nincs manír, nincsen félrebeszélés, a főhős meséli el a történetet, kiválóan megírt nyelvezettel, mely az egyszerűségében poétikus.
Komoly gondba kerül az olvasó, ha meg akarja határozni, a kortárs próza melyik irányvonalát követi Frazier, hiszen több fejezetében is elképesztően realista, szövegformálása egészen Hemingway-ig mutat vissza, míg például az emberi kapcsolatok leírásában fel-felvillan a mágikus realizmus jellegzetes mindent elsöprő szerelemábrázolása. Úgy foglalhatnánk össze, hogy Fraziernél minden nagyon keményen van megírva, kopogós a szenvelgéstől tökéletesen mentes mondatokkal, (Pl. Rossz ötlet nagyon sokáig élni. Keveseknek sikerül jól.") egészen, amíg a főhős és szerelmének, Claire-nek a kapcsolatát nem tárgyalja.Itt Frazier egészen gyengéddé és festőivé válik. Álljon erre itt egy példa: "...bár minden egyes alkalommal haloványabban éreztem a levendula illatát. Mintha a lány, aki valaha ott állt a kabát szárnyai között, szintén így enyészne el a világból."
Félelmetes Frazier precizitása, ahogyan megeleveníti a vidéket, ahogy leírja a cseroki indiánok mindennapjait. Jellemábrázolásai szikárak, Medve a cseroki törzsfőnök illetve Featherstone (igaza volt a fordítónak, hogy ezt a nevet nem fordította át) tökéletesen megformált karakterek. Az embert ugyanaz az érzés keríti hatalmába, mintha a Farkasokkal táncolót nézné.
Kuriózumként megemlíteném, hogy a könyv hamarosan megjelenik cseroki nyelven is.
