D-
Szecsődi Tamás Leó: Vándorbot nélkül (Kortárs, 2007, 700 Ft)
Egy igazi művész hasznos dolgokat is csinál. Olyasmit mint egy szék, amire rá lehet ülni, vagy mint egy zsebkendő, ki lehet bele fújni az orrunkat. De vajon mihez kezdünk a legtöbb verseskötettel? Nagyjából semmit, sokszor el se olvassuk őket, csak vannak a polcon. A változtasd meg élted-érzéstől nagyon messsze.
Szecsődi Tamás Leó azonban komolyan veszi a Rilke-szonettből ismerős parancsot, éppen erről ír: hogy ő hogyan tette mindezt, hogyan hagyta maga mögött harminchárom (!) évesen, másfél évtized szolgálat után a ferences rendet. És ez eddig rendben is lenne, a probléma csak az, hogy a nem különösebben rusnya, igaz: nem is különösebben szép kötetben mintegy mellékesen vannak versek is.
Azért mellékesen, mivel a szerző – hogy stílusos legyek: rendhagyó módon – sűrű lábjegyzetekkel látta el verseit, amikben eléggé tolakodó módon megmagyarázza bizonyítványát, sztorizgat, elmélkedik, és bibliai idézeteket citál. Ezzel eleve hátrálásra készteti az olvasót, hisz mennyivel szimpatikusabb Arany János „gondolta a fenéje”. Így kéne ma is: tökösen, férfiasan, hadd védjék meg magukat a versek, ha tudják.
A néha oldalakon keresztül tartó lábjegyzetek (egy-egy nyúlfarknyi vershez), magyarázkodások akkor lennének érdekesek, ha legalábbis tűrhetőek lennének a versek. Szabó Lőrinc, vagy Tolnai Ottó versmagyarázatai ugyanis a versek miatt fontosak. Akármilyen érdekes is lehet a magyarázat, ha csapnivaló versekhez társul.
Rejtély számomra, Szecsődi miért nem prózában írta meg például az apjával kapcsolatos élményeit, bár félő, hogy több az erő magukban a sztorikban, mint Szecsődiben, az íróban. Ilyen árulkodó verscímek vannak itt, hogy Szerelem, Szerelmünk, Álom, Félálom, A mágus álma, Karácsony (1, 2), Útravaló, Tavasz , Kételyek, Döntés, Készülődés, Irány, stb.
Ahogy a: versek is: lagymatagok, halványak, finomkodók, átkozottul fegyelmezettek, rendesek. Tele jambusokkal, megannyikkal, csupánokkal, görcsrímekkel, tánokkal, -va, -ve, -ván, -vén képzős igenevekkel, kicsiny dalokkal, szertékkel, rebbenéssel, surranással, lobbanással, suttogással, kisnyulakkal, őzikékkel, kispatakkal. Az olvasó mellett úgy mennek el a halvérű sorok, mint Intercity a kisújszállási állomás épülete mellett: kurva gyorsan.
Lehet, hogy valós érzelmektől fűtötten írta őket ez az amúgy szimpatikus ex-barát, csak – az isten szerelmére! – rohadtul unalmas lett a végeredmény. Tényleg ilyen feladni egy hivatást, lesöpörni az asztalt egy mozdulattal? „Hanga gyöngye / Gyönge hangya” (Május). Jézus Krisztus – tudtommal – soha nem gügyögött.
Ha a csuha alól előkerülne Szecsődi T. L. személyesen, az élményanyagából kovácsolhatna akár egy acélerős lírát is. „[S] én leborulni képtelen vagyok”. Erről, ha lehetne hallanunk. Megköszönnénk. De most tényleg.
Toroczkay András
