A
Florian Zeller: Lehetetlen szeretők Ráday könyvesház 2007 1500 Ft
A Ráday-könyvesház vezetőjétől kaptam ajándékba ezt a könyvet, magamtól soha nem vettem volna meg, és/vagy nem olvastam volna el. Ez bármilyen szomorú, nem csak az én kínos előfeltevésem, de maga a kötet se keltette volna fel az érdeklődésemet: zöld, kicsi, elég jelentéktelen. A fülszöveg burkoltan bár, de felhívja a figyelmünket, hogy egy fiatal, magyarul még meg nem jelent csodagyerekről van szó, nekem meg elegem van már az importzsenikből, tobzódunk mi épp eléggé a sajátjainkban.
Persze nem lett igazam. A könyv (125 oldal) egy svunggal végigolvasható, aztán pedig még néhányszor előveszi az ember, el-eltűnődik rajta. Méghozzá azon, hogy mi az istennyilával tud úgy megfogni ez a Zeller, mikor a legordasabb közhelyeket pakolja egymás után. És egyáltalán, olyan hülye neve van.
A történet igazán nem bonyolult, adott egy fiatal, tehetséges fiú, meg egy lány, ők szerelmesek, vagy mégsem, összeköltöznek, vagy mégsem, otthagyják, elhagyják magukat és egymást, vagy mégsem. Az a laza értelmiségi szenvelgés a szerelemben, amiről mi is olvastunk már néhány helyen, de látni is biztosan látttunk ilyet.
"Ebben a pillanatban csak egy dolog jár a fejében, hogy többé ne kínozza Amélie-t és megszabadítsa őt a kételytől. Azt mondja magában, hogy ő élete asszonya, ami sajnos nem elég ahhoz,hogy az egyedüli is legyen."Az egyes szám harmadik személy is túl gyakran, túlságosan feltűnésmentesen csúszik át első személybe, és viszont, ez triviális és kivédhetetlen módszere annak, hogy magával rángassa az olvasót. Az elbeszélés módja pedig egyszerű és nagyon letisztult, nagyon szenvtelen, ami rémisztő, de jól áll neki. A sok unalomig ismert helyzet és párbeszéd között ügyesen és kissé flegmán lavírozgat, hogy aztán megdöbbentsen pár odadobott szóval, mondattal, ami igazán gyomorszájba vág: "Amélie arca az eltűntek fotóihoz hasonlított, amelyeket a tragédia után halk hangon kommentálnak: >Ez épp előtte készült.<"
Különösen érdekes még, ahogy az Ellis-féle yuppie egykedvűséget az értelmiségi sznobok gőgjével, és érzékenyebb látásmódjával fűszerezi. Mivel a regény célja (ha van ilyen) és műfaja más, nincs vérben, és egyéb testnedvekben tocsogás, a párhuzam mégis nyilvánvaló.
Érdemes tehát befektetni rá, a drága időt is, jó kis tükör. Könnyedén fajsúlyos darab, ami szeretetre méltóan nem veszi komolyan magát, de az író nevét érdmes megjegyezni (nem lesz nehéz, ha-ha.).
Pár szó még a magyar kiadásról: a finom nyomdaszag eltűnt, de a kevésbé finom sajtóhibák megmaradtak. Még egy lektort, vagy nagyobb odafigyelést a Rádaynál, könyörgöm.
