C
Esze Dóra: Kurt Cobain kardigánja, Kalligram, 2008., 128 oldal, 1900 Ft.
Időnként nagy kedvvel élcelődöm fülszövegeken, könyvborítón található ajánlókon. A magam részéről a lehető legritkábban vásárolok könyvet ilyesmik alapján és ennek legfőbb oka természetesen a keserű tapasztalat. Persze, kár ezen fanyalogni, hiszen szegény fülszövegírónak mégiscsak az a dolga, hogy rávegye a fogyasztót a költekezésre. A cél érdekében repkedő szuperlatívuszokon és elcsépelt frázisokon mérgelődni felesleges. Na most, Esze Dóra új kötetének fülszövege mentes ugyan a látványos túlzásoktól, mégis az utóbbi idők egyik legelképesztőbb szövege ebben a műfajban, úgyhogy nem mehetünk el mellette szó nélkül.
Rögtön a felütésből megtudjuk, hogy az írónő legújabb könyve a számvetés, még közelebbről a nemzedéki számvetés könyve, aztán még azt is, hogy "Azé a nemzedéké, amely gyerekként élte át a diktatúrát, de meghatározó élményei a rendszerváltás utáni időszakhoz, a kilencvenes évek rövid szabadság-mámorához és hosszú illúzióvesztéséhez kötődnek."
Egy kis adalék: az írónő a tomboló diktatúra legsötétebb évében, 1969-ben született Budapesten. Gyermekévei a hatalom vérszomjas őrjöngésének időszakára estek, erre az időszakra olyan kifejezéseket szoktunk használni, amelyek hallatán jeges veríték önti el, az embert: olyanokat, mint például gulyáskommunizmus, legvidámabb barakk. Ugye.
Már nyílik...
Aztán megtudjuk, hogy az írónő a pop-kultúra elemeit a kortárs magyar prózában kiemelkedően blabla.
A legvégén pedig: Esze hozzájárul a női irodalomhoz, de nem akar elvárásainak megfelelni (mert a női irodalom az egy önálló entitás) és "...a női lét esendőségének epikus megidézése hitelesíti írásmódját. És a szövegek humora, üdítő öniróniája megmenti mindenféle doktrinerségtől és nagyképűségtől."
Na, és akkor itt kinyílt.
Én valószínűleg "doktrinér" vagyok, de nekem ez egy picit sok, térjünk is át inkább a kötetre.
Esze Dóra könyve lényegében 16 novellát tartalmaz és egy írást, ami innen is éppúgy kilóg, ahogy kilógott már a Hasítás című antológiából is, több szót a Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes című írásra nem is fecsérelnék, talán már nem lesz több kötet, aminek pont ez az esszé bontja meg az egységét. A Történetek zenére alcímet viselő könyv kétségkívül, az előbb említett szöveget nem számítva, rendkívül egységes, a baj mindössze annyi, hogy ez cseppet sem válik előnyére. A kamaszkor végét, a felnőtté válás nehézségeinek tapasztalatát körüljáró írások nagyjából ugyanazon logika szerint épülnek fel: történetek helyett apró eseményszilánkokat kap az olvasó, amelyet Esze általában egy vendégszöveggel egészít ki. Az intertextusok jórészt élesen elkülönülnek a főszövegektől, ebből akár jó dolgok is kisülhetnének, azonban jelen esetben inkább valami értelmezhetetlen kuszaság jön létre. A Ki ne fújd! című novellában például a Quimby néhány dalszövegének részlete áll az egyes részek felett mottó, vagy talán alcím gyanánt; a történetben az elbeszélő amerikai élményei keverednek egy régi baleset, valamint egy kamaszkori, félresikerült szerelmi kapcsolat emlékével. A szöveget olvasva nagyjából olyan érzésünk támadhat, hogy az elbeszélőnek az egyes dalrészleteket hallva beugrik valami emlékkép és mindezt kontrollálatlanul hozzárendeli a szövegfoszlányokhoz. Ez az asszociatív írásmód rendkívüli szabadságot ad a szerzőnek, ami íróként biztosan jó dolog, olvasóként már nem annyira: miközben az elbeszélő ide-oda csapong térben és időben, elmúlt fiatalsága emlékein mereng, miattuk nyafog, a befogadó abszolút kívül marad ezen az emlékező-munkán. Részben azért, mert, például a Quimby dalszövegeiről egészen más asszociációi lehetnek, részben meg azért, mert az amúgy igen rövid novellákban felbukkanó történet fragmentumok között lehetetlen eligazodnia.
Az csak az egyik baj, hogy úgy érezhetjük, semmi közünk a novellákhoz, sőt az elbeszélő mindent elkövet, hogy ne is legyen, de sajnos Esze kötetének van néhány kifejezetten irritáló tulajdonsága is. A beékelt szövegeket értelmezhetjük úgy is, mint a posztmodern játszadozás elengedhetetlen kellékei, de jelen esetben gyakran inkább az lehet az érzésünk, hogy funkciójuk pusztán annyi, hogy dicsekedjenek az elbeszélő intellektusával. Az első írásban négy Shakespeare-szonett is vendégeskedik a szövegben, mindegyik angolul idéződik meg, hogy aztán az elbeszélő egy-egy sort magyarul beleírjon, csak úgy ad hoc. Azt nehéz lenne megmondani, hogy úgy mégis, mi indokolja a jelenlétüket, de az kapásból látszik, hogy rendkívül intelligens szerzővel van dolgunk, aki csípőből idéz angolul, jártas a klasszikus és könnyűzenében egyaránt, persze nem csupán Vivaldiról képes írni, de magabiztosan beszél a kvintváltásokról, meg a modulációról. Ez az intellektuális pöffeszkedés kétségkívül a Tótehén jaguár című novellában éri el a csúcsát, amelyben a zeneelméleti fejtegetéseket olyan bravúrmondatok szakítják meg, mint a következő:
„Az orvos ránézésre playboy, leheletében Metaxa, mellzsebében Apák könyve, apák könyvén Pulóver, pulóveren Angol lobogó, kisméretű körfűrészt vett elő.”
Nem zavaró, hogy értelme nincs sok, mert a művelt olvasót nyilván elégedettség tölti el, hiszen felismeri az utalásokat. „Hű, de piszokul intelligensek vagyunk mi ketten” – gondolja magában mosolyogva az hochértelmiségi, biztosan így megy.
Ez a kötet látszólag elvégez egy olyan munkát, amelyet az embernek előbb-utóbb el kell végeznie magában, mert számot kell vetni az emlékekkel, az egykori vágyakkal, reményekkel, meg azzal, hogy mit, hogyan és miért rontottunk el fiatalon, amikor még úgy látszott, hogy sohasem fogunk hibázni és minden lehet tökéletes. Ez egy nagyon keserves munka általában és csak úgy érdemes belevágni, ha az ember csalás és öncsalás nélkül próbál szembenézni viselt dolgaival, nem más, csakis önmaga miatt. Ilyen számvetésekből születettek már remekművek. A Kurt Cobain kardigánja azonban sajnos, véleményem szerint egy félresikerült próbálkozás, mert posztmodernnek nem elég fifikás, avantgarde-nak nem elég radikális, ráadásul a szereplőket, elbeszélőket mintha nem az őszinte számvetés, hanem a dac, a düh és a gúny mozgatja, amivel a befogadó érzésem szerint nem tud azonosulni.
