Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek. Gyávaság, Kalligram Kiadó, 2009 – Könyvfesztivál, 2990 Ft
Csaknem dél volt már, októberi idő, szürke, puffatag, összefüggő felhő takarta az eget, még a napkorong se látszott, a Várhegy fölött barnás ködoszlop, vagy füst lebegett, szürkén csillogott a Duna is, olajosan, hullámok nélkül, mintha dermedt volna a víz, egymásra préselt üveglapok nyomják le a mederbe.
Hogy lerövidítsék az utat, a rakparton gurultak végig, az volt a tervük, hogy a Margit-híd után hajtanak át a Belvároson, úgy érik majd el a Bakáts teret, ahol a szülőotthon várt rájuk. Csakhogy a Kossuth tér előtt emberek sokasága állta el az utat, zászlókkal és táblákkal felfegyverkezett férfiak és asszonyok, akik a Parlament felé igyekeztek.
- Jaj – nyögött fel a hátsó ülésen Anya. – Jaj-jaj.
- Jól van, jól, te csak ne aggódj, kikerüljük őket. Vagy ha nem kikerüljük, akkor átügyeskedünk közöttük.
- Átügyeskedünk?
- Kifúj, belélegez.
Eleinte, amíg a tömeg szélén haladtak, ez nem is látszott lehetetlennek, ám kisvártatva, amikor már a tér peremén jártak, Apa már hiába próbált manőverezni, egyszeriben mindenhonnan emberek vették körül őket, mintha egy zátonyt fogadott volna magába az ellenállhatatlanul hömpölygő víz. Nem lesz ennek jó vége, nem lesz ennek jó vége, suttogta Anya, és hiába dudáltak és tülekedtek, a tüntetők nem hogy izgatták volna magukat, de visszanevettek rájuk, hiszen azt hitték, ez a dudálás is az ünneplés része, ők csupán csatlakozni akarnak a növekvő hangzavarhoz.
Anya végigfeküdt a hátsó ülésen, és ahogy doktor Spock könyvében olvasta a koraőszi sárga délutánokon, kifújta és beszívta a levegőt, számolta az összehúzódási fájdalmakat.
- Jaj. Jaj-jaj.
Amikor már félreérthetetlenül látszott, hogy nincsen kiút, immár végleg megfeneklettek, nem zátony voltak már a vízben, hanem egy apró csónakocska, ami fennakadt holmi alattomos zátonyon, Apa leállította a motort, és, mivel az ajtót se tudta kinyitni a köréjük szorult emberektől, hátra mászott, hogy segítsen Anyának, bármit jelentsen is az.
Letekerte egy kissé az ablakot, hogy legalább levegő legyen.
Odakintről felerősödött a zsivaj, s az is hallatszott, hogy valahonnan egy lelkesítő beszédet közvetítenek a hatalmas hangszórók: dördült az ég, összekuszálódtak a felhők, meg-megremegett a Skoda is egy-egy mondat elhangzásakor. Apa kikukucskált a tömegen keresztül, és látta, hogy a Parlament főbejárata fölött, az erkélyen egy őszes, oldalra fésült hajú, puha arcú, szemüveges ember gesztikulál, amikor a mondatvégeken felemelte a kezét, zizegni kezdtek az ablakok, a körülöttük álló tömeg újfent tapsolt és éljenzésbe kezdett.
Anya homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, a halántékán a haja egészen átnedvesedett, megsötétedve tapadt a bőrére.
A férfi egyre lelkesültebben beszélt, a hullámverte Skoda meg-megremegett, de állta az elemek rohamát, a tömeg is mind gyakrabban éljenzett, szinte egybefolyt már a taps.
Dél volt már, éppen déli tizenkét óra, ezerkilencszáznyolcvankilenc október huszonharmadika dele, amikor az utolsó szülési fájdalmak és görcsök lepték meg Anyát.
A szemüveges férfi az Országház erkélyén a kezét felemelve kiabált, a szél felborzolta a haját, a tömeg pedig a nemzeti színű zászlókat felemelve kiabált vissza neki, amikor az ajtókárpithoz szorult Apa is kiabálni kezdett, már látom a fejét, már látom a fejét, kiáltotta, nyomjad, vagy nem is tudom, mit kellene csinálnod, nyomjad, ha nincsen jobb ötleted!
És éppen abban a pillanatban, amikor a Parlament erkélyén a szemüveges ember azt kiáltotta, hogy Magyarország: köztársaság!, éppen abban a pillanatban egyetlen nagy csusszanással, könnyedén és gyorsan, mint aki csak erre várt, vagy csupán megunta a küzdelmeket és fájdalmakat, megérkezett Anya combjai közé a csecsemő, a tömeg kiabált és a nemzeti színű lobogókat lengette, örült az újszülött országnak, és a kiabálásuk összeolvadt a csecsemő tiltakozásával, nyivákoló sírásával. Apa derekába mély árkot vágott a Skoda 120 GLS ablaknyitója és kilincse, Anya továbbra is lehunyta a szemét és hallgatott, nem a jól végzett munkáról és nem az életről gondolkodott, hanem arról, hogy ez a kicsi, mi az, hogy kicsi, nem is olyan kicsi, ez a nyivákoló húscsomó hogyan férhetett el ott, odabent, az ő testében, s hogy most mi lehet ott bent, a helyén, mit jelent az, hogy itt van és mit jelent odabent a hiány. A hátsó ülés kárpitján sötétlő folt terjedt.
És mi legyen a köldökzsinórral, kérdezte rekedten Apa, de Anya csak harmadszorra értette meg, hogy érted azt, hogy mi legyen, el szokták vágni, én nem, én nem szoktam.
Körülöttük az ország háza előtt lelkesülten kiabált és hullámzott a tömeg, zászlóerdő lengett és lobogott felettük, piros, fehér és zöld szirmokkal pompázó, derékmagasságig felnövő, bokornyivá terebélyesedett virágok.
