B
Joun In-Van és Jang Kjung-Il: Árnybíró 5. Mangafan, 2007, 212 oldal, 1500 Ft.
Tudom, tudom, már a 11. kötet is megjelent Magyarországon, az előzőket meg nem volt alkalmam olvasni, de lépjünk túl ezen. A cselekmény fő vonulatával tisztában vagyok, ami ebben a kötetben nem halad túlságosan előre; az első három történet pedig epizódjellegű, nem szükséges hozzájuk a korábban lezajlott események ismerete. Amit tudni érdemes, hogy az árnybírák a Dzsusin Birodalom császárának megbízottai, akik álruhában járják az országot, és segítenek a népen, ahol tudnak. A történet idején a birodalom elbukott, a császár halott, az árnybírák sem tevékenykednek már, kivéve Munszut, a főhőst, aki folytatja munkáját.
A manga – illetve manhwa, mert ez egy koreai alkotópáros munkája, csak japán megrendelésre készült – egyik érdekessége, hogy koreai meséket és mondákat dolgoz fel, valamint a koreai történelemből is merít; árnybírák például valóban léteztek a hajdani Koreában, sőt Munszu nevű is volt köztük, ő volt a főszereplő modellje. Szép koreai népmeséket nemrég volt szerencsém ismertetni; az emberi tulajdonságokkal felruházott, filantróp tigris alakjában egyből ráismertem a koreai folklór egyik tipikus figurájára, de nem kell pironkodnunk az előzetes ismeretek hiánya miatt, a történetekhez a szövegíró, Joun In-Van fűz magyarázatot, valószínűleg azért, mert ezt Japánban adták ki először, és ott sem mindenkinek egyértelműek a koreai kultúrára és történelemre tett utalások. Ezek a magyarázatok mindenképpen hasznosak, nemcsak azért, mert művelődhetünk, hanem mert a szerző itt-ott némi morálisan nevelő célzatú megjegyzést is becsempész a humoros ismertetőkbe, legyen szó a szülők vagy az idősebbek tiszteletéről vagy arról, hogy ne becsüljük le a nőket; ez utóbbit a koreai történelemben női Dugovics Tituszként funkcionáló, foglalkozását tekintve örömlány Dzsu Nonge kapcsán. Nem mintha a magyarázatok nélkül az olvasó nem tudná levonni az erkölcsi tanulságot, de többek szerint annyit cseszegetik a műfajt az ifjakra tett káros hatása miatt, hogy ezekről muszáj volt említést tennem. A prűdebbek persze találhatnak fogást a képregényen, főleg Nonge története miatt, amely nagyrészt egy bordélyházban játszódik, ahol orális szexet ajánlanak Munszunak, nem is annyira virágnyelven, meg tizenhárom éves lánykát küldenek neki (mellesleg a kislány velejéig romlott apja a bordély üzemeltetője, aki leszidja csemetéjét, ha nem szolgálja ki megfelelően a vendégeket). Ám a prostituált Nonge amellett, hogy nem a saját akaratából lépett erre a pályára, a végsőkig becsületes és önfeláldozó, Munszu pedig elhajtja a kislányt játszani. Az is tény, hogy Munszu hallucinogén gombát fogyaszt a második történetben, de nagyon fontos, hogy nem szándékosan.
A karakterek szerethetők, Szando, a lány kétségkívül vonzóra sikerült; nekem egy kicsit halovány, talán azért, mert ebben a kötetben nincs akkora szerepe. Aranyos, idegesítő, vagyis idegesítően aranyos szereplőnk is van, Bangdzsa; pici, ugrál, hülyén vigyorog: a műfaj egyik állandó kelléke, animében inkább mehet az ember agyára, mert nagy eséllyel kapna idegtépő szinkronhangot. Munszu pedig az a zárkózott, cinikus, mogorva, titkokat rejtegető álhímsoviniszta típus, amellyel szemben elfogult vagyok, de nem kezdek áradozni, mert hasonló jellemű figurákban bővelkedik az ázsiai képregényen kívül számos más műfaj és művészeti ág.
A grafika részletesebb a műfajban megszokottnál, zsúfoltnak tűnnek a képkockák akkor is, amikor nem mozgást ábrázolnak. A koreai képregényekre állítólag realisztikusabb karakterrajz jellemző, ez azonban legalább annyira japán, mint koreai, nem is látok olyan hatalmas különbséget az általam olvasott japán mangákhoz képest. A magyar kiadás kapcsán annyit, hogy − panaszkodtak már mások is − tessék odafigyelni a helyesírásra, mert már az általános iskolában is három piros vonallal húzták alá a pontos j-vel írt nyavalyát, és a trehány korrektúra biztosan nem tesz jót a műfaj magyarországi megítélésének.
