A Nyitott Műhely Késelés villával programsorozat keretében Rafi Lajos Földhöz vert csoda című verseskötetének bemutatóján jártunk. A moderátorok Babiczky Tibor, Kemény István és András László voltak.
Székely cigány embert beszéltetni az kérem csókos dolog. Azért, mert a székely cigány ember az tud mesélni. Szóval nem lehet nagyon elrontani a beszélgetős estet, kivéve, ha úgy próbáljuk eladni szerencsétlen költőt, mintha egy másik világból, univerzumból, de minimum legalább száz évvel korábbról érkezett volna. Ebben az esetben az estből nem lett volna más, mint egy kései féltudományos műsor a Discovery-n, a pesti nézők pedig bámészkodhattak volna egy sort a székely cigányság sanyarú sorsának feltárulásán.
Az a tény, hogy az est nem hullott bele ebbe a csapdába egyedül és kizárólag Babiczky Tibornak köszönhető. De kezdem az elején.
A beszélgetés így afelé haladt, hogyan lesz egy székely cigány emberből költő. Rafi pedig mesélt, ízesen és szomorúan, nősítésről, feleségekről, bádogosmesterségről, dőlt belőle a szó, mint ahogyan a csap folyik, ha megnyitják, anekdotázós kedve betöltötte a termet. Hatszor elhangzott, hogy ő „áldozat” (ezt főleg ő mondta magáról), a fátum miatt lett költő, hogy megírja „szép érzéseit.” Az est vége felé el is sírta magát, közvetlenül mielőtt össze nem veszett Miczura Mónikával a cigányság helyes ábrázolásán.
Bár nyilván azzal, hogy Rafi elmesélte élete történetét, ráadásul egy olyan nyelvhasználatban, melyre Pesten mindenki felkapja a fejét, adott némi discovery-s ízt az estnek, de a moderátoroknak hála nem szaladtunk bele abba a kínos kérdésbe, hogy vajon miért pont Rafi Lajosnak jelent meg könyve a L'Harmattan kiadónál, miért pont az ő kötetéhez írt fülszöveget Kemény István és a többi. Higgyük azt, hogy ez a sors.
A személyes sors és a költői mű ilyetén összekapcsolódása pedig mindig hatásos. Aki ott volt ezen az esten, mindenképpen jól érezte magát, szépet látott és emberit.
Már a meghívó – melyben megtudtuk, hogy Rafi néha kocsmában, ital mellett írja verseit gyanús volt (Ki nem?), a helyzetet csak mélyítette, hogy Kemény (aki saját, a kötethez írt fülszöveg ének felolvasásán kívül semmit sem csinált) felvázolta a fent már említett kolor lokálos beszélgetés irányt, amihez András László csak bológatott. Már vártam, hogy beúszik a discovery-s logó, amikor Babiczky kikérte maga valamint a költő helyett, hogy talán érdemesebb lenne hagyni az ilyen ordas nagy közhelyeket, mint Erdély meg időutazás, szerencsésebb lenne, ha Rafi költészetét nem aszerint értékelnék/mutatnák be, hogy van-e folyóvíz a falujában, izgalmasabb szempont lenne mondjuk a magyar irodalom, esetleg az irodalmi kánon(ok) szerint.
Rafi azonban kellőképpen megihletődve azonnal reflektált Keményre (Ki nem?) és elkezdett mesélni az életéről. Félreértés ne essék: hiába izzadtak a szervezők, hogy hatásokról, hagyományokról vagy a nagybetűs irodalomról épkézláb mondatot húzzanak ki a költőből, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Rafinak halvány lila gőze nincs a magyar irodalompolitikáról, irodalmi hagyományokról – ő naiv költő, ebben pedig az égadta világon semmi rossz nincs.
(Az este értékelése: A)
Képek: Szabó Sándor
