Ironikus, hogy míg itthon sokan máig „gyerekműfajnak” tartják a képregényt, Amerikában az átlag olvasó 30 fölött van – sőt, egy 2010-es felmérés szerint minden negyedik comicbúvár túl van a 65. életévén. Ezek nagyon jól hangzó adatok, ha a szkeptikusokat akarjuk meggyőzni a képregényművészet létjogosultságáról, érettségéről, viszont kifejezetten elkeserítőek egy másik szempontból: az olvasótábor öregszik, és hiányzik az utánpótlás, évről évre kevesebb gyerek vesz a kezébe képregényt. Jelenlegi állás szerint az utolsó korosztály, ami nagy tömegben rákapott a comicokra, a ’80-as, ’90-es években nőtt fel.
Ennek rengeteg oka van (és kitérhetnénk arra is, hogy eleve kevés gyerek olvas, nem csak képregényt, hanem egyáltalán bármit), vegyük sorra a fontosabbakat.
1. Ár: Évtizedekkel ezelőtt egy képregényfüzet centekbe került, ma 3-4 dollárba – és persze, a mai pénznek nem ugyanaz az értéke, de tény, hogy ezeket a füzeteket akkoriban olcsó papírra nyomták, a gyerekek közt közkézen forogtak, megengedhették maguknak.
2. Hozzáférhetőség: Mára képregényt nagyrészt képregényboltokban (egyre kevesebben) tud venni az amerikai fiatal, míg régen szinte mindenhol tudott: zöldségesnél, gyógyszertárban, újságosnál, élelmiszerboltban. A fiatalok egyenesen beleütköztek a comicokba (ahogy Jason Aaron, a Scalped írója mondta, bőven azelőtt rajongó volt, hogy egyáltalán látott volna egy képregényboltot), ma akkor is nehezen találják meg őket, ha direkt keresik – a digitális képregény pedig még nem terjedt el kellőképpen.
3. Érdeklődés hiánya: Aki nyakába veszi az internetet, és keresgél kicsit veterán képregényalkotók és –olvasók fórumkommentjei, blogjai környékén, egyik furcsa sztorit olvassa a másik után. Gyerekek, akik imádják a Pókember-filmeket, Vasember-pólóban járnak és Batman-játékokkal játszanak, soha életükben nem tartottak a kezükben képregényt, rosszabb esetben még csak azt sem tudják, hogy mi az (nem túlzás). Miért olvassák, ha tudják nézni, és játszani?
4. Megváltozott világ: A képregényeknek a ’30-as, vagy akár a ’70-es években nem sok konkurenciája akadt. Nem volt internet, okostelefon, játékkonzol, DVD/Blu-ray, Facebook – a szórakozási lehetőségek manapság kimeríthetetlenek.
5. De a legfájóbb ok: Maguk a képregények.
A ’80-as évek mindent megváltoztatott. Jött Alan Moore, Frank Miller, Neil Gaiman és társaik, akik formabontó, forradalmi, komoly művekkel lepték meg a piacot, és nekik hála a képregények egyszer s mindenkorra felnőttkorba léptek, széles körben elfogadottá váltak. Addig nagyrészt a gyerekeknek íródtak, onnantól kezdve azonban keblükre öleltek egy sokkal nagyobb és érettebb olvasóréteget, aminek az igényeihez aztán mindenkinek igazodni kellett (lábjegyzet: a képregényeknek az a fajta varázsa is elveszhetett a mai ifjúság számára, hogy régen még nem volt „mainstream”, olyan értelemben, hogy nem olvasták őket felnőttek, vagyis apró kis „lázadási” forma volt). Ha csak a két nagy kiadót, a Marvelt és a DC-t nézzük, az ő műveik is láthatóan más célcsoportnak készülnek már, mint régen, még ha fennen hirdetik is kortól és nemtől független univerzalitásukat. A sztorik sötétebbek, komorabbak, realisztikusabbak, szexibbek, brutálisabbak (egy random Green Lantern füzetben szinte több vér fröcsög és végtag repked, mint egy darabolós horrorfilmben), és nem utolsósorban, összefüggőbbek, kontinuitástól terheltebbek, mint annak idején.
Mindennek mi lehet, hogy örülünk, de egy 10-12 éves olvasótól hogy várjuk el, hogy félúton bekapcsolódjon egy évek óta hömpölygő, halállal és gyötrelemmel teli eposzi sztorifolyamba? Tehát a nagy szuperhős csinnadratták kiesnek. Bár, hogy valójában mennyire szólnak, vagy nem szólnak gyerekeknek, arról azért megoszlanak a vélemények (Skottie Young rajzoló szerint – New X-Men, Venom – pl. nagyon is nekik szólnak), de hogy mást ne mondjak, a DC közvetetten maga fogalmazta meg tavaly, az új 52 egyik számát ért kritikákra reagálva, hogy a címeik általában nem kölyköknek valók. Szóval mi marad, ami képregényekre szoktathatja a fiatalokat?
Mindkét nagy kiadónak vannak ún. „all ages”, vagyis minden korosztály számára olvasható sorozatai, még ha nem is sok. De itt jön a másik probléma. Egyre nagyobb szakadék tátong a felnőtteknek/inkább felnőtteknek illetve a kisebbeknek szóló sorozatok között. Előbbiek túl nehezen emészthetők egy 8-12 éves számára, utóbbiak viszont már túl gyerekesek. Brian Clevingertől (Atomic Robo) Jason Aaronon át (Wolverine and the X-Men) a Pulitzer díjas Michal Chabonig (The Amazing Adventures of Kavalier & Clay) az alkotók a „gateway drug”, vagyis a fiatalokat a képregények élvezetére rászoktató művek hiányáról beszélnek. És ha szétnézünk az amerikai piacon, valóban kevés az olyan sorozat, mint David Peterson Mouse Guardja vagy az említett Atomic Robo, amik elég intelligensek ahhoz, hogy a felnőttek és a gyerekek igényeit is kielégítsék, amik szórakoztatóak, bájosak és izgalmasak, de nem komolytalanok és infantilisek. Amit a két nagy kínál „all ages” címen, az kevés – pedig melyik kiadó rántson be új olvasókat a képregények világába, ha nem a vezető pozícióban lévő, ikonikus karaktereket birtokló Marvel és DC?
És nem csak Amerika van bajban. Japán helyzetét pl. eleve rontja, hogy demográfiai viszonyai finoman szólva nem kedvezőek, az egész népesség riasztóan öregszik (lassan a japánok egynegyede 65 év feletti), az egyre kevesebb gyerek pedig ott is egyre kevesebb mangát (vagy bármi mást) olvas. Ráadásul a piacnak még mindig nem sikerült kinőnie sem a gyerekműfaj csapdahelyzetéből, sem a nyomtatott antológiamagazin formátumból, aminek eladási mutatói pedig folyamatosan esnek – és a veszélybe került kiadóknak többnyire nincs épkézláb, vagy bármilyen digitális stratégiájuk. Plusz, ahogy az amerikai képregények, úgy a mangák esetében is sokan hibáztatják magukat a túl sematikussá vált sztorikat is. Franciaország ugyanakkor úgy látszik, magabiztosan termeli ki a jövő olvasóit: a 17 év alattiak fele vesz kézbe rendszeresen képregényt, a 14 év alattiaknál pedig ez az arány 90% - ott tehát a korral lanyhul az érdeklődés a művészeti ág (illetve maga az olvasás) iránt. (Viszont érdemes megjegyezni, hogy a képregényolvasók legnagyobb aránya az értelmiségiek és a vezető beosztásúak közt van, és hogy a képregényfogyasztás egyenes arányban áll más kulturális fogyasztásokkal – könyvekkel, filmekkel, kiállításokkal, múzeumokkal, színházzal stb.). (A francia helyzetről bővebben itt.)
Itthon, ha bárki ellátogat egy képregényes rendezvényre, börzére, fesztiválra, főleg huszon-, harmincévesekkel találkozik, ami alapján a magyar felvevőpiac az amerikaira látszik rímelni. A „nagy képregénygenerációt” nálunk nyilván a ’90-es évek első fele termelte ki, amikor a Batmantől a Transformersen át a Spawnig minden kapható volt az újságosoknál. (Miután ezek a sorozatok eltűntek – a ’90-es évek végére majd’ mindegyikük megszűnt –, a 2005-ös „boom”-ig nem sok történt a hazai képregényes életben.) Vagyis itthon a hullámzó, a fenti példákhoz képest messze nem folyamatos képregénykiadás is komoly szerepet játszhat az olvasói réteg kialakulásában.
Egy 2007-es felmérés adatai szerint a képregényolvasók legnagyobb hányada (42%) a 11-17 éves korosztályból kerül ki, őket követik a 18-30 év köztiek (40%), a 10 év alattiak körében pedig ez az arány 4,4% (mi sem állunk túl jól a gyerekképregények terén – na, persze, milyen téren állunk jól?). Azóta öt év telt el (frissebb adatok nincsenek), és ha feltételezzük, hogy sok új rajongót nem nyert meg magának itthon a képregény (sajnos alighanem így van), akkor az arányok azóta értelemszerűen eltolódtak. Hogy a teljes lakosságot vizsgálva milyen eredmények születnének, az rejtély (a fenti felmérés eleve az olvasók körét vizsgálta, a 2007-es képregényfesztiválon készült), de valószínűleg nem mutatnának túl fényes képet a művészeti ág hazai elfogadottságáról.
A nagy kérdés, ami mindegyik piacra áll, hogy ha sikerül végre elterjednie a digitális formátumnak, azaz ha a képregény könnyebben elérhető, és a fiatal korosztály számára kényelmesebb, felhasználóbarátibb formátumú lesz, az változtat-e majd az aggasztó trendeken. Amerikában a két nagy kiadó az utóbbi évben kezdte felismerni, hogy a digitális piac megszállása nem pusztán lehetőség, hanem kényszer is, és a japánoknak is muszáj lesz követniük a példájukat, ha fenn akarnak maradni. A hazai helyzet persze megint egészen más kérdés.
