Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet. Erre az útra, hadd jegyezzem meg, egymagam indulok, olyan kényelmes körülmények között, amilyeneket Mr. Farraday automobilja biztosít, és az utam, úgy sejtem, Anglia legszebb vidékein át visz majd a nyugati országrészbe, s meglehet, hogy öt vagy hat napig is távol tart Darlington Halltól. Az utazás ötletét, hadd szögezzem le, az a lekötelező javaslat adta, amellyel Mr. Farraday maga tisztelt meg csaknem két hete egy délután, amikor a könyvtárban törölgettem a portrékat. Az igazat megvallva, úgy emlékszem, éppen a létrán álltam, és Wetherby vikomt portréját törölgettem, amikor belépett a munkaadóm néhány könyvvel, amelyeket feltételezhetően a polcokra kívánt visszatenni. Amikor meglátta szerény személyemet, megragadta az alkalmat, hogy tájékoztasson: épp az imént hozott végleges döntést arról, hogy visszautazik az Egyesült Államokba, és augusztus, valamint szeptember folyamán egy öthetes időszakot ott tölt. Miután ezt közölte velem, letette a könyveit egy asztalra, helyet foglalt a kanapén, és kinyújtotta a lábát. S ekkor történt, hogy fölpillantva rám, a következőket mondta: – Ugye tudja, Stevens, hogy magának nem kell örökösen itt rostokolnia a házban, ha én távol vagyok? Üljön be a kocsiba, és menjen el valahová néhány napra. Ahogy elnézem, nem ártana magának egy kis pihenés. Olyan váratlanul ért ez az indítvány, hogy hirtelenjében nem is tudtam, mit válaszoljak. Emlékszem, megköszöntem a figyelmességet, de valószínűleg nem voltam elég határozott, mert munkaadóm így folytatta: – Komolyan beszélek, Stevens. Az a véleményem, hogy magának pihenésre van szüksége. Állom a benzinköltséget. A magafajta fickók örökösen be vannak zárva ezekbe a nagy kastélyokba, és csak dolgoznak, nem is tudnak rendesen körülnézni ebben a gyönyörű országukban. Nem ez volt az első eset, hogy munkaadóm fölvetette ezt a kérdést, úgy tetszett, őszintén nyugtalanítja a dolog. Akkor, ahogy ott álltam a létra tetején, az igazat megvallva, eszembe is jutott valamilyen válasz, olyasféle, hogy bár a mi szakmánkban az ember olyan értelemben nem sokat lát az országból, hogy bejárná a vidéket és megtekintené a festői tájakat, valójában mégis jobban ismeri Angliát, mint a legtöbben, hisz azokban a házakban tartózkodik, ahol az ország legelőkelőbb hölgyei és urai gyűlnek össze. Természetesen ahhoz, hogy ezt a véleményemet kifejtsem Mr. Farraday előtt, olyan szónoklatba kellett volna bocsátkoznom, amelyet ő netán önhittnek minősíthetett volna. Így hát beértem annyival, hogy egyszerűen megjegyeztem: – Abban a megtiszteltetésben volt részem, uram, hogy az évek során megismerhettem Anglia színe-javát ezek közt a falak közt. Mr. Farraday a jelek szerint nem látta át kijelentésem értelmét, mert zavartalanul folytatta: – Komolyan mondom, Stevens. Súlyos hiba, ha az ember nem ismeri meg alaposan a hazáját. Fogadja meg a tanácsomat, hagyjon itt csapot-papot néhány napra. Bizonnyal sejtik, hogy aznap délután még nem vettem komolyan Mr. Farraday javaslatát, egyszerűen újabb példának tekintettem arra, hogy milyen keveset tudnak az amerikai úriemberek az angol szokásokról. Ahhoz, hogy a szóban for gó javaslatot illetően a rákövetkező napokban megváltozott a felfogásom, és az igazat megvallva, az utazás a nyugati partra mind előkelőbb helyet foglalt el a gondolataim közt, kétségtelenül jelentős mértékben hozzájárult – miért is titkolnám? – Miss Kenton levelének kézhezvétele, az első levélé majdnem hét év óta, ha a karácsonyi üdvözlőlapokat nem számítjuk. De hadd világítsam meg azonnal, hogyan is értem ezt; úgy értem, hogy Miss Kenton levele megindított bennem egy gondolatsort a Darlington Hallban adódó szakmai problémákat illetően, és szeretném hangsúlyozni, hogy a szóban forgó szakmai problémákkal kapcsolatos megfontolások késztettek arra, hogy ismét fontolóra vegyem munkaadóm előzékeny javaslatát. De hadd fejtsem ki mindezt alaposabban. A helyzet az, hogy az utóbbi hónapokban sajnálatos módon elkövettem néhány apróbb hibát munkám végzése során. Hadd jegyezzem meg, hogy ezek a hibák önmagukban egytől egyig jelentéktelenek voltak. Mindazonáltal, gondolom, megértik, hogy aki nem szokta meg, hogy hiba csússzon a munkájába, annak a szemében ez meglehetősen nyugtalanító fejleménynek számít, és őszintén szólva, lassanként mindenféle rémlátó elképzelések fordultak meg a fejemben az okokat illetően. Amint az ilyesfajta helyzetekben gyakran megesik, a legkézenfekvőbb magyarázat elkerülte a figyelmemet, legalábbis addig, amíg a töprengés Miss Kenton levelének rejtettebb tartalmán rá nem nyitotta a szememet az egyszerű igazságra: hogy az utóbbi hónapokban elkövetett kisebb hibáknak nincs súlyosabb oka, mint a munkakörök hibás kijelölése. Természetesen a főkomornyiknak az a dolga, hogy a személyzet munkaköri beosztását a legnagyobb gonddal alakítsa ki. Isten a tudója, hány veszekedést, alaptalan vádaskodást, szükségtelen felmondást okozott már, hány ígéretes pályát tört ketté, hogy a főkomornyik nem szentelt kellő figyelmet a munkaköri beosztásnak. Csakugyan elmondha- tom magamról, hogy azokkal értek egyet, akik szerint a jó munkaköri beosztás kialakítása minden valamirevaló főkomornyik képességeinek sarokköve. Én magam az évek során jó néhány munkaköri beosztást készítettem, és aligha minősül alaptalan dicsekvésnek, ha azt állítom, hogy nem sok akadt közöttük, amelyik módosításra szorult. S ha a jelen esetben a hibás munkaköri beosztás okozta a problémákat, azért csakis engem terhel a felelősség. Másrészt tartozom az igazságnak azzal, hogy ezúttal különlegesen nehéz feladattal kellett megbirkóznom. Ugyanis a következő történt. Amint az üzletkötés lebonyolódott – az üzletkötés, amelynek során a kastély két évszázad után kikerült a Darlington család kezéből –, Mr. Farraday közölte, hogy nem helyezi át ide tartózkodási helyét azonnal, hanem további négy hónapot az Egyesült Államokban tölt, hogy lezárja az ügyeit. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy ez alatt az idő alatt a korábbi személyzet – amelyről igen sok jót hallott – ott maradjon Darlington Hallban. A szóban forgó személyzet természetesen mindössze abból a nélkülözhetetlen hat főből állt, akiket Lord Darlington rokonai megtartottak, hogy fönntartsák a házat, amíg az eladás lebonyolódik; és sajnálattal kell kijelentenem, hogy amint az átruházás megtörtént, már nem sokat tehettem Mr. Farraday érdekében; nem akadályozhattam meg, hogy Mrs. Clements kivételével a teljes személyzet másutt keressen alkalmazást. Amikor megírtam új munkaadómnak, mennyire sajnálatosnak találom a helyzet ilyetén alakulását, válaszként azt az utasítást kaptam Amerikából, hogy toborozzak új személyzetet, amely „méltó egy előkelő, ősi angol kastélyhoz”. Haladéktalanul hozzáláttam, hogy eleget tegyek Mr. Farraday kívánságának, de, mint tudják, korántsem egyszerű feladat manapság megfelelő jelentkezőket találni, és jóllehet Mrs. Clements javaslatára örömmel felvettem Rosemaryt és Agnest, ennél tovább nem jutottam arra az időpontra sem, amikor sor ke rült az első tárgyalásra Mr. Farradayjel abból az alkalomból, hogy rövid előkészítő látogatást tett nálunk tavaly tavasszal. Akkor történt – Darlington Hall lecsupaszított dolgozószobájában –, hogy Mr. Farraday először fogott kezet velem, ám venni még egy főt. De nagyon lekötelezném, ismételte meg, ha négy emberrel is „be tudnám indítani” a házat. akkor már korántsem voltunk idegenek egymásnak; a személyzet ügyétől eltekintve új munkaadómnak egyéb alkalma is nyílt, hogy igénybe vegye azokat a szerény képességeket, amelyekkel jó sorsom felruházott, és merem állítani, hogy nem csalódott bennük. Ennek köszönhető, úgy vélem, hogy az első pillanattól kezdve közvetlen és bizalomteljes hangot ütött meg velem, és hogy a megbeszélés végére rám bízott egy korántsem jelentéktelen összeget, hogy abból fedezzem közelgő beköltözésének széles körű előkészületeit. Akárhogy is, a lényeg az, hogy ennek a megbeszélésnek a során, amikor fölvetettem, hogy milyen nehéz manapság valamirevaló személyzetet toborozni, Mr. Farraday pillanatnyi töprengés után előadta az óhaját: kövessek el minden tőlem telhetőt olyan munkaköri beosztás kialakítására – mint mondta, készítsek „afféle beosztást a személyzetnek” –, amelynek révén a házat a jelenlegi négy fő is el tudja látni, vagyis Mrs. Clements, a két lány és jómagam. Belátja, tette hozzá, hogy ilyen módon a kastély egy részét esetleg „ki kell vonnunk a forgalomból”, de ugye leszek szíves minden tapasztalatomat és szakértelmemet latba vetni, hogy az ilyen veszteségek minél csekélyebb mérvűek legyenek. Ha arra gondoltam, hogy egy időben tizenhét ember munkáját irányítottam, és arról is volt tudomásom, hogy Darlington Hall nem sokkal azelőtt huszonnyolc főnyi személyzetnek adott munkát, akkor a gondolat, hogy olyan munkaköri beosztást alakítsak ki, amely ugyanezt a házat négyfőnyi személyzettel működteti, legalábbis csüggesztőnek tetszett. Bár mindent elkövettem, hogy leplezzem kétkedésemet, minden bizonnyal megmutatkozott némiképp, mert Mr. Farraday ekkor, mintegy biztatásképpen, hozzáfűzte, hogy végszükség esetén föl lehet venni még egy főt. De nagyon lekötelezném, ismételte meg, ha négy emberrel is „be tudnám indítani” a házat.
