Max Brod nélkül nem nagyon ismernénk Kafka írásait. Nyilván akad néhány összeráncolt homlokú gimnazista, aki emiatt nem túl hálás František fiatalkori barátjának, de én azért örülök, hogy végrendeletének ellentmondott és leült tárgyalni a Rowohlt kiadóval. Együttműködésüknek köszönhetően manapság már elképzelhetetlen a huszadik századi világirodalom Kafka nélkül, aki pontosan 125 évvel ezelőtt, 1883. július harmadikán született Prágában.
Szülei kereskedők voltak, középosztálybeli zsidók, a fiatal Kafka pedig már korán megismerkedett a családi vállalkozással, ami több elbeszélésében visszatérő motívum. Prága azon tíz százalékos kisebbségéhez tartozott, amely német anyanyelvű volt, azonban folyékonyan beszélt csehül is. Egyik levelében így nyilatkozik nyelvi hovatartozásáról:
„Deutsch ist meine Muttersprache, aber das Tschechische geht mir zu Herzen“ (Német az anyanyelvem, de a cseh megérinti a szívem.)
Ennek ellenére német tannyelvű iskolákba járt, apjának köszönhetően humán tagozatos gimnáziumot végzett, ahol elég korán megismerkedett az irodalommal. Első műveinek és feljegyzéseinek nyoma veszett, illetve feltételezik, hogy maga a szerző pusztította el őket.
Gimnazista korában összebarátkozott Paul Kisch-sel (író, Egon Erwin Kisch bátyja) és Oskar Pollak-kal (művészettörténész), utóbbival egészen az egyetemi évekig tartott kapcsolatuk. 1901-ben leérettségizett, majd apja kívánságának eleget téve viszonylag gyorsan lemondott a kémia szakról és áttért jogi pályára. Párhuzamosan germanisztikai és művészettörténeti előadásokra is bejárt. 1906-ban végezte el az egyetemet, majd 1908-ban megkezdődött bürokratikus rémálma, munkássága az „Arbeiter-Unfall-Versicherungs-Anstalt für das Königreich Böhmen”-nél (Bohémia Királyságának dolgozóinak balesetbiztosítási intézete). Brotberuf (kenyérkereset), így hívja feljegyzéseiben posztját, érezhető lelkesedésének hiánya. Rettenetesen motiválatlan, munkája pofonegyszerű, mentes mindenféle kihívástól. Milena Jesenská-nak írt leveleinek egyikében nevetségesnek titulálja és értetlenkedik, hogy miért fizetik egyáltalán.
Biztosítói munkája alatt fogalmazódott meg írni akarása, párhuzamosan állandó önértékelési gondjaival. Az Amerika (Max Brod címe) első verzióit már 1912-ben kezdte feljegyezni, ugyanabban az évben született az Ítélet, amely első, hosszabb alkotói periódusát vezette be. A második periódus A per című regényével kezdődött, amely azonban harmadik regénytöredékével, A kastély-jal együtt csak halála után jelent meg.
Mindazonáltal többször is előléptetik, 1915-ben, amikor alkalmasnak ítéltik frontszolgálatra, a biztosító (Kafka intervenciója ellenére) „elengedhetetlen munkaerő”-ként megóvja a katonaságtól, viszont két évvel később, amikor a tuberkulózis gyanúja beigazolódik még mindig nem akarják elengedni, egészen 1922-ig. Ezek után több szanatórium és klinika visszatérő vendége, de az akkori orvostudomány csak enyhíteni tudta a betegséget, gyógyítani azonban nem.
Megbetegedéséhez saját beismerése szerint Felice Bauer-rel való második eljegyzése (és annak megismételt felbontása) vezetett, akinek még néhány évvel azelőtt munkássága egyik meghatározó elbeszélését ajánlotta, az Ítélet-et, amit 1912 szeptember 22-éről 23-ára virradó éjjel írt meg csupán nyolc óra alatt. Amit bele lehet magyarázni egy ilyen írásba, azt megtették már előttem is, ami azonban feltehetően igaz, az az egyáltalán nem harmonikus apa-fiú-kapcsolat, amely az elbeszélés egyik vezérmotívuma. A kor szelleméhez hű kétségbevonhatatlan és ellentmondást nem tűrő apafigurával sohasem sikerült közös nevezőre jutnia, elnyomott maradt, nem tudott családján belül érvényesülni.
Életrajzírója azt állította Kafkáról, hogy nem volt szociálisan izolált, csak pszichésen. Ez pont elég ahhoz, hogy állandó küzdelmet jelentsen neki más emberekkel való interakció, mint például egy nővel való beszélgetés:
„Szerettem egy lányt, aki viszontszeretett, ám el kellett őt hagynom. Miért? Nem tudom. Olyan volt ez, mintha fegyveresek köre övezné, akik lándzsáikat kifelé fordítanák. Bármikor közeledtem is, a lándzsahegyeknek ütköztem, megsebesültem, vissza kellett fordulnom. (…) Egyedül maradt a lány? Nem, elhatolt hozzá egy másik férfi, könnyen s akadálytalanul. Magam, erőfeszítéseimtől kimerülve, oly közönnyel néztem, mintha én lennék a levegő, melyen át arcaik az első csókban összeértek.” -Töredékek füzetekből és papírlapokból, Cartaphilus
1924. június 3-án halt meg a kierlingi szanatóriumban, Klosterneuburg mellett, Ausztriában.
