A-
James Joyce: Az ifjúkori önarckép
Fordította: Szobotka Tibor

Marfa-Mediterrán, 1999, 367 oldal

Joyce és az ő Ulyssese – szétrobbanthatatlan páros. A múlt század egyik nagy botránykönyve, ha másért nem is, lefordíthatatlansága miatt indít el újabb és újabb polémiákat. Ennek ellenére persze állandóan fordítják és tolmácsolják: hazánkban például tavaly készült el a Szentkuthy-féle „átköltést” felhasználó új változat, amely szerzői jogi akadályok miatt csak jövőre kerül a boltokba. Az ifjúkori önarckép némileg könnyebb szövegnek tűnik, bár említsük meg: az eredeti címben szó sincs „önarcképről”. Önarckép vagy sem, a hagyomány már rég eldöntötte, hogy Stephen Dedalus márpedig Joyce alteregója. Punktum. Így tehát (némi didaktikus felhanggal) az Ulysses előtanulmányaként is felfogható regény Joyce szerzővé válásának kalandos története, amelyben a hangsúly inkább a nevelődéssel és éréssel járó belső történések hangsúlyos stádiumainak bemutatására esik.

A regény egy kész stílusgyűjtemény, amelyben már a csíraállapotnál jelentékenyebb formában található meg a belső monológ és a tudatfolyam, de olvashatunk párbeszédet és filozófiai eszmefuttatást, szónoklatot és visszaemlékezést, anekdotát és már-már expresszionista szósortüzet is. Könnyű lenne azt mondani, hogy a regény valójában vázlatfüzet, amelyben Joyce a későbbiekben markáns, egyedi hangját keresi, de az Önarckép ennél jóval-jóval több. Az öt fejezet átvezeti az olvasót a kisgyerekkortól a tanulóéveken át addig a pontig, amikor Dedalus már kiforrott íróember, csupán némi összeszedettség hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön az első opus a biztató versfejlemények és az oktatókat elbűvölő egyetemi értekezések után. Az Ulyssesnél egyszerűbb és könnyebb emészthető regénnyel állunk szemben, pedig itt is belefutunk néhány utalásba, vendégszövegbe – az Önarckép is szoros olvasást igényel, de itt a szerző az olvasó segítségére siet ahelyett, hogy Daidaloszként egy labirintust építene köré.

Egy évszázad alatt jócskán megváltozott a világ, de az oktatási rendszerek problémái, illetve az oktatási intézményekben tapasztalt olyan klisék, mint a diákcsínyek vagy az osztályelsők versengése és a gyengék elagyabugyálása – maradtak a régiben. Dedalus ezek közül mindent átélt és megtapasztalhatott, ráadásul a szigorú jezsuita neveltetésnek köszönhetően szinte egy időben élhette át azt, amit az elfojtott ösztönök gyors kiélésének, illetve megbánásnak nevezhetünk. Elemitől egyetemig, kupitól a gyóntatószékig, ócska filléres füzetektől a skolasztikáig vezetett számára az út, ám Dedalus életében sorsfordítónak bizonyult a Dublinba költözés is.

Joyce elveti a lineáris narratívát, ide-oda cikázik az időben, de – ha nem is nyomatékosan – jelzi az ugrásokat. Az Önéletrajzban foglalt történet csak a legritkább esetben akadozik: néha találhatunk egy-két hézagot, de amikor a szöveg igazán „belelendül”, akkor nincs megállás, szemünk a lapra tapad, és megigézve motyogjuk a szavakat. Példának említhetném a kollégium rektorának szónoklatát, amely az ellenreformáció gyilkos retorikájával hozza rá a frászt a padsorokban ülőkre. A regény közepén olvasható betét lebilincselő, nem beszélve az örökkévalóságról szóló gyönyörű allegóriával. És ilyen betétből van még néhány. A pazar stílus-és szöveggyűjtemény rendezett benyomást kelt a múlt század eleji poétika ismert kilengései dacára, és amikor egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a Dedalus hangja számára már nincs más „kiút”, mint hogy költői formában papírra vesse azokat, gondolatban el is érkezünk Joyce szószörnyetegeknek beállított, de ehelyett inkább csak extra odafigyelést igénylő nagyregényeihez. Az Önarckép szórakoztatva készít fel ezek bekebelezésére.