Tökéletes médium, az idei fesztivál mottója
A krakkói őszben egy hétig minden az irodalom körül forog. Kétlépésenként könyvbemutatóba, közönségtalálkozóba, olvasást népszerűsítő programba botlunk, a belváros megtelik bölcsésszel, egymás sarkát tapossák a híresebbnél híresebb hazai és külföldi írók. A főtéren pedig még az is megtörténhet, hogy kardigános tizenévesek próbálják ránk tukmálni saját, nadrágzsebből előhúzott verseiket. Bár a feltörekvő lengyel költőnemzedék felfedezése sajnos némi bábeli közjáték miatt elmaradt, rengeteg olyan helyi szerzővel lettünk gazdagabbak, akire érdemes odafigyelni a jövőben. A Krakkói Könyvvásár kísérőrendezvényeként megrendezett Conrad Fesztivál szervezői már évekkel ezelőtt rájöttek, hogy nem érdemes sajnálni a pénzt sem a kultúrára, sem a PR-ra, a fesztivál hivatalos pólójából például az utolsó napokra alig maradt néhány. A budapesti Lengyel Intézet jóvoltából idén a Könyvesblog is ott volt Krakkóban. (Pár éve a Conradon találkoztunk a Nobel-díjas Herta Müllerrel is.) Gimnazistainvázió, műanyag hermelinek, a tökéletes médium és az írónő, aki kinyírta a barátnője fiát. Négy nap az UNESCO irodalmi városában.
A fesztivál hivatalos pólója
Kezdjük rögtön a hiányérzettel. Három dolgot nem talál az ember a Conrad Fesztiválon. Angol tolmácsot, csapatokban vonuló nyugdíjasokat és kínos csendet. Az első, amit zsebre vághat, amint átlépi a Pałac pod Baranami ajtaját, az angoltudás. Hiába van csinos angol nyelvű honlapja a rendezvénynek, a program elsősorban a helyieknek szól, ezért minden előadás az aktuálisan felszólaló író anyanyelvén zajlik, lengyel szinkrontolmácsolással. Miután az ember rájön, hogy bizony se svédül, se hollandul nem beszél, és néhány hatvanas évekbeli táncdal címén kívül olaszul is csak annyit tud kinyögni, hogy buonanotte, lesz ideje olyasmikre figyelni, mint például a közönség összetétele. A szakmán, és a néhány idősebb érdeklődőn kívül mindenhol fiatalok, sőt gimnazisták, akik még péntek esti programul is az irodalmat választják. Az ilyesmin nem illik fennakadni, rosszul is éreztem magam miatta, de a Krakkóban élő lengyel barátnőm megnyugtatott. Náluk nem megy ritkaságszámba a felolvasóestre járó tinédzsercsapat, és csak a magyar vendég gondolja, hogy eltévesztették a házszámot. A legfeltűnőbb dolog mégsem egy komplett, a csomagjaik alapján éppen osztálykiránduláson lévő tizenéves felbukkanása volt, hanem az, hogy egyetlen előadás sem kínos csenddel vagy egy-két harapófogóval kirángatott, bátortalan nézői kérdéssel ér véget. A lengyelek nem félnek kérdezni, sőt néha úgy kell beléjük fojtani a szót, mert az előadás végén mindent tudni akarnak.
Krakkó a főtérre felállított színes betűkkel ünnepelte az UNESCO-sikert
Az idén már ötödik alkalommal megrendezett Conrad Fesztivál szervezőinek célja egy olyan esemény létrehozása volt, ami nemcsak Lengyelországban, de az egész világon ismert és elismert. Idén több mint 70 lengyel, és 29 külföldi szerző kapott meghívást, hogy egy olyan „színes művészi mozaikot” hozzon létre Krakkóban, ami bár a nemzetközi irodalomra reflektál, a lengyel olvasók gondolkodásmódját is bemutatja. A fesztivál névadója a világszerte ismert Josep Conrad, aki a lengyel író, Apollo Korzeniowski fiaként úgy döntött, angolul osztja meg gondolatait az olvasókkal. A Conrad témája idén az irodalom és a média kapcsolata volt. Az irodalom maga a tökéletes médium, ami különböző világok között közvetít, és ami által az olvasó is különböző világokba látogathat. Az idei fesztivál különlegességét az adta, hogy Edinburgh, Melbourne, Iowa City, Dublin, Reykjavík és Norwich után második nem angol anyanyelvű városként Krakkó is belépett az UNESCO irodalmi városainak sorába.
A kritikus gondolkodás művészete
Nyugat-Európában szent dolog az írólét, de Marokkóban, ahol rengeteg az analfabéta, az írónak egészen más feladatai vannak. Mindig nyitott füllel kell járnia, hogy meghallja, és elmesélhesse mások történetét. A franciául publikáló marokkói szerző, Tahar Ben Jelloun sosem csukja be a fülét. A fikciót sokkal veszélyesebbnek tartja, mint az igazságot, és erre Salman Rushdie munkásságát gondolja a legjobb példának. Sokan és sokféleképpen bírálták már az iszlámot, mégsem a hittudósokat vagy az éles hangú tanulmányok szerzőit sújtotta a fatva, hanem a szépírót. A rasszizmusnál szerinte egyenes a képlet, de a fanatizmus épp azért veszélyes, mert vak és kiszámíthatatlan. A szélsőséges nacionalizmus megtagadása viszont szerinte nem egyenlő Isten megtagadásával. Mikor a mai Marokkó állapotáról kérdezik, a skizofréniát hozza elő. A helyiek az egyik este még ünneplőben hajlongnak a mecsetben, másnap pedig tiltott alkohollal űzik el rosszkedvüket. A szerző, akinek magyarul három könyve olvasható (Anyámról, A szentséges éjszaka, A rasszizmus, ahogy a lányomnak elmagyaráztam) az oktatásban látja népe jövőjét, és reméli, hogy az új generáció nem végzi majd munkatáborban, mint ahogy ő tette diákként, amikor tüntetéseken harcolt a jogaiért.
Már csak a folyosón jutott hely Tahar Ben Jelloun előadásán
Ha van lengyel nyelvű tolmácsgép, az csak angol nyelvű beszélgetést jelenthet, gondoltam naivan a tavaly a Budapesti Könyvfesztivált is megjárt Claudio Magris előadására várakozva. A remény az első buonaserával röppent el végleg, de a fesztivál hivatalos (angol nyelvű!) beszámolója szerint az író identitásról, és az irodalom értelméről beszélt, valamint arról, hogy a kultúra nem csak annak a képessége, hogy írsz egy jó könyvet, hanem mindenekelőtt a kritikai gondolkodás művészete. A kíváncsi tömeget remekül demonstrálja az íróról készített sztárfotóm.
Magris és a tömeg
Gyilkos anyák, bevállalós lengyelek
A 17. Krakkói Könyvvásárról nemcsak azért nem érdemes hosszú bekezdéseket írni, mert az egyházi kiadók túlsúlyát leszámítva nem sokban különbözik a magyartól. Hanem például azért sem, mert könnyen panaszkodásba, és felesleges összehasonlítgatásba fulladna a dolog. Uwaga, uwaga! Rendkívül meglepő népi megfigyelés következik, jár mellé a dobpergés is. A lengyel könyvborítók klasszisokkal szebbek, bátrabbak és igényesebbek, mint a magyarok. Bár mostanában a hazai könyvpiacon is tapasztalható némi javulás (köszönhetően például Gerhes Gábor áldásos munkájának az Európánál, a Scolar szépséges borítóinak, vagy a Typotex vagány Science in Fiction sorozatának), a magyar kiadók még mindig nem elég bátrak az optikai tuning terén. Vagy csak simán lebecsülik a saját olvasójukat. Hiszen ki venne meg egy könyvet, aminek borítóján harmonizálnak a színek, eredeti a tipó és nem egy internetről letöltött, felnagyított képet ábrázol? A lepattant külvárosi gyártelepen megrendezett Könyvvásáron találtunk Szabó Magdát, Parti Nagyot, sőt még a frissen kiadott Ikszek is szembejött. Spiró könyvét a lengyel történész, Jerzy Robert Nowak hathatós közbenjárása miatt 1986-ban lengyelellenesnek titulálták, és kitiltották az ország összes könyvtárából. Sőt azt sem engedélyezték, hogy a szerző kutatómunkát végezzen készülő, lengyel emigrációval foglalkozó regényéhez, A Jövevényhez. Az Ikszek végül idén tavasszal jelent meg, mutatom, hogy milyen csomagolást kapott.
Ikszek és Messiások
A Chimera nevű irodalmi havilap standja
A burzsoázia diszkrét bája
Szabó Magda chick-litté csomagolva
A gyerekkönyv felhozatal is elég erős, ez például a színekről szól
Csak akkor lehet jó anya, ha holttesteket rejteget az ágya alatt, vallja a „skandináv krimi királynője”, Åsa Larsson (Véráldozat, Kristálytemplom), aki Solstorm (Napvihar) című könyvét érkezett bemutatni. A gyilkolászós irodalom iránti rajongása már gyerekkorában, a krimielemeket sem nélkülöző Ótestamentum tanulmányozása közben felébredt, és mivel „azt viszed magaddal, amit gyerekként a hátizsákodba teszel”, a szenvedély később csak még erősebb lett. Olyannyira a krimi megszállottjává vált, hogy egyszer még saját barátnője fiát is eltette láb alól. Rápillantott az időközben komoly fiatalemberré cseperedett kölyök fotójára, és az első gondolata az volt, hogy milyen jól mutatna a hóban fekve, terebélyes vérglóriával a koponyája körül. A könyv elkészülte után lelkiismeret-furdalása támadt, hiszen mégiscsak a barátnője fiáról van szó, de a barátnő lazán vette a dolgot. Bár azt azért kijelentette, hogy soha többé nem hagyja őt egyedül a gyerekeivel. Ha épp nem szerettei családtagjait mészárolja le virtuálisan, akkor néha annak érzi szükségét, hogy megöljön néhány lelkipásztort. Norvégiában ezen már senki sem háborodik fel, ám ha könyveiben állatokat tett hidegre, azonnal jött néhány felháborodott olvasói levél. Mikor beszélgetőpartnere (aki egyben a könyvéből készült rádiójáték rendezője is) a kutyák iránti szeretetéről kérdezi, elmeséli, hogy olyan szintű a rajongása, hogy a szerkesztője legalább a felét ki szokta gyomlálja négylábú szereplőinek. Szóba kerülnek még a macsó svéd férfiak, a kemény, de őszinte nők, és a nagyváros- vidék ellentéte is, Larsson pedig még úgyis a fesztivál legszimpatikusabb vendégévé válik, hogy a tolmácsom nélkül azt hinném, egy svéd gyerekdalt ad elő erősen gesztikulálva.
Åsa Larsson a folyosóról
Rémségek kicsiny fiókos szekrénye
Az idei Conrad Fesztivál mottója a tökéletes médium volt, a szervezők figyelme pedig nemcsak az irodalomra, de a filmre is kiterjedt. Az idei filmes vendégek a főleg borzongató bábfilmjeikről ismert amerikai Quay fivérek voltak. Őket valószínűleg nem azért hívták meg, hogy angol nyelvű előadásukkal megörvendeztessék a mássalhangzótorlódásba belefulladt újságírót, sokkal inkább a lengyel kapcsolat miatt. Filmjeikről lehetetlen beszélni a lengyel komponista, Krzysztof Penderecki nyomasztó aláfestőzenéjének említése nélkül. Stephen és Timothy nem a szavak emberei, a két moderátor alig tud belőlük kiimádkozni néhány gondolatot. Azt azért elmesélik, hogy 1986-os kultanimációjuk, a Street of Crocodiles zárójelenetét egy londoni állatkertben látott axolotl inspirálta, aki hosszú percekig csak meredten bámult maga elé, majd megmozdította az egyik mellső lábát. Jelenleg a dél-amerikai mágikus realizmus foglalkoztatja őket, és a fura, másoknak talán jelentéktelen pillanatokból merítenek a legtöbbet. Fura és másoknak talán jelentéktelen pillanatokból az előadásuk közben sem volt hiány, a huszadik perc környékén műanyag hermelint simogató, üveges tekintetű fiatalok jelentek meg a folyosón. Némán sétáltak fel-alá, miközben fehér kesztyűs társaik mániákusan hegyezték a grafitceruzát egy kisasztalon. A főtéren szembesétáló, lengyel királyi egyenruhát viselő fiatalembereken már meg sem lepődtem, azon viszont igen, hogy a Quayék annyira utálnak nagy csomaggal utazni, hogy az egész fesztivált az előadásukon viselt hetyke mellénykében, és a mélyen dekoltált norvégmintás kardigánban tolták végig. Ez volt rajtuk a Lokator nevű kiadó könyvesboltjában rendezett könyvbemutatón, sőt még a krakkói városházán tartott fogadáson is. (Idekívánkozik a fesztiválon látott, tarkovszkijosan gyönyörű képekkel dolgozó Pawel Pawlikowski-film, az Ida dicsérete, amit remélhetőleg egyszer nálunk is bemutatnak majd.)
Quay fivérek előnytelen fényben
The Annual Joseph Conrad Lecture címmel idén is izgalmas előadásokat hallgathatott a magasirodalomba belefáradt közönség. Nekem az amerikai történész, Marci Shore (Caviar and Ashes, The Taste of Ashes) előadására sikerült bejutnom, amit a lengyel vendégszeretetnek köszönhetően még értettem is. Mivel a ki nem tud lengyelül kérdésre a teremben csak ketten tettük fel a kezünket, már épp egy menekülési útvonalat terveztem (amin majd elhagyhatom a zsúfolt helyiséget, ha megkezdődik a lengyel nagymonológ), de a szervezők megszántak minket. Rövid rendezkedés után mind a tíz, angolul nem beszélő érdeklődő talált magának helyet az angol szinkrontolmács közelében, én pedig zavartalanul élvezhettem a Nietzsche tehenei ihlette előadást. De előtte még jól rácsodálkoztam a semmiből felbukkanó angol szinkrontolmácsra. Shore a sötét szekrénybe zárt kelet-európai múltról értekezett, illetve arról, ki kell-e nyitni azt a bizonyos szekrényt. Felelevenített néhány történetet, köztük Miroslav Dvoracek és besúgója, Milan Kundera esetét, és Lengyelország egyik legnagyobb szégyenét, a Jedwabne-mészárlást, amelynek során egy falu lakói terelték saját, zsidó származású szomszédaikat egy csűrbe, és anélkül, hogy a nácik erre kötelezték volna őket, rájuk gyújtották az épületet. Ártatlan döntések nincsenek, vallja Shore, aki szerint csak az erős ember képes elviselni a rázúduló történelmet. A többiek pedig tovább irigyelhetik Nietzsche csak a pillanatnak élő teheneit, akiknél talán jogosan érezzük magunk felsőbbrendűnek, de boldogabbak sosem leszünk.
Az örök Nobel-esélyes, Cees Nooteboom hollandnak ígérkező előadásáról azért maradtam le, mert a kortárs lengyel irodalom legújabb üdvöskéiről beszélgettem egy gyertyafényes kiskocsmában. Mikor az előadás végén visszamentem fotót készíteni, kiderült, hogy angol nyelven zajlott. Abban a pillanatban a világ összes tehene boldogabb volt nálam.
Cees Nooteboom angolul beszél
(A budapesti Lengyel Intézetnek köszönet a meghívásért, Felvidéki Eszternek (Lengyel Intézet) a tolmácsolásért és azért, hogy négy napig anyánk helyett anyánk volt, Sosity Beának (Typotex Kiadó) és Grozdits Hahónak (Librarius) a sztorikért és a társaságért, Németh Orsinak, a Szlávtextus főszerkesztőjének pedig azért, hogy megismertetett a folyékony Nutellával.)
