Jaap Scholten: Jó itt nekem?, Gondolat kiadó, 176 oldal, 2009 - Könyvfesztivál
NÉHÁNY SZÓ A MAGYAR KIADÁS ELÉ
1990-ben, miután leomlott a berlini fal, szerelmes lettem egy lányba, egy városba és egy országba, ebben a sorrendben. A lánnyal abban állapodtunk meg, hogy egy nap ebbe a városba, ebbe az országba költözünk. Ez a pillanat 2003-ban jött el. Nem sokkal rá, az NRC Handelsblad című holland napilap felkért, hogy két hetente küldjek beszámolót arról, hogyan telnek egy bevándorló napjai Magyarországon. Az itt öszszegyűjtött rövid írások az újság számára, holland olvasóközönségnek készültek és egy olyan holland romantikus és csodálkozó szemével látt atom benne ezt a világot, aki az ország iránti szeretetből választotta lakóhelyének Magyarországot. Ami nem jelenti azt, hogy sohasem bírálok, mert Goethe azon mondása vezérelt, hogy „amit igazán megvetünk, azt tiszteljük igazán”. Noha amikor elindultam ide, barátaim azt tanácsolták, hogy „Rómában viselkedj úgy, ahogy a rómaiak”, kezdetben csak egy protestáns holland idealista szemléletével tudtam közeledni Magyarországhoz és mindenáron szerettem volna a helyes irányba terelni a kiskapukhoz szokott magyar gondolkodásmódot. Ezen a stádiumon ma már túl vagyok. Magyarország mindig Magyarország marad, a magyarok pedig magyarok, a rá illetve rájuk jellemző kusza, nem éppen gyakorlatias és nagyszerű tulajdonságokkal.
Jaap Scholten
Budapest, 2009, február 27.
De miért?
Még egy hete sem volt, hogy berendezkedtünk Budapesten, amikor egy parkolóban összefutott am Esterházy Péter íróval. Mondtam neki, hogy Hollandiából jöttem, és szívesen beszélgetnék vele.
„Meddig marad még?” – kérdezte. A hangnem elárulta, arra kíváncsi, vajon ma este vagy holnap délelőtt indul-e a gépem.
„Tíz évig” − feleltem. Esterházy csodálkozva rám nézett , majd elnevett e magát.
„Hát akkor ez biztos összejön.”
Nagyon jellemző ez a találkozás. Nemcsak azt mutatja meg, hogy életem véletlenekből áll, hanem azt is, hogyan reagál a legtöbb magyar, ha elmesélem, hogy tíz évig akarok maradni – vagy még tovább. Vagy nem mondanak semmit, és tekintetükkel mintegy végigmérnek, hogy az őrültség milyen egyéb jelei fedezhetők még fel rajtam. Nem, a bal cipőjét a bal lábán, a jobbot meg a jobbon hordja, a cipőfűzőjét is meg tudta kötni, az alsónadrágját se húzta az ingére fel, egész a hónaljáig, és a külföldi motorikus mozgásával sincs semmi baj, szükség esetén le és fel tudja húzni a cippzárat. Na jó, lehet, hogy valahol másutt hibádzik valami. Ezután ismét felemelik a tekintetüket:
„De… miért?”
Ezt a kérdést mindig akkora nyomatékkal és olyan hitetlenkedve teszik fel, hogy előre tudom, bármit válaszolok rá, az úgyis zavarosnak, frivolnak, hadd ne mondjam, dekadensnek hangzik.
„Mert nekem itt nagyon tetszik” − vagy valami hasonló ostobaságot szoktam válaszolni és esetleg még összezagyválok valamit a természetről meg a nagy szabad térről, de mondhatok én, amit akarok, úgysem sikerül megnyugtató választ adni. És igazából saját magam sem tudom pontosan, hisz’ a válasz ezer dolog vegyülékéből áll ösz- sze: a szemkápráztató természetből, a házak lenyűgöző méreteiből, a más ritmusból, a magyarok régimódi illemtudásából, a pirulás és nevetés nélkül adott kézcsókokból, a kanyargó utakból, az üres térből, a kristálykék égből, a vidéki élet érdességéből, a varázsláshoz hasonlatos nyelvből, az Európa ezen sarkában tapasztalható mágiából, a most zajló átalakulási korszakból, a szabályozatlanságából (hogy az erdélyi erdők szélén nincs ott a tábla, hogy kutyát csak pórázon szabad sétáltatni, viszont az ott van, hogy a patakban tilos autót mosni és a fákat sem szabad kivágni), a váratlanból, az érthetetlenből, a szecessziós kerítésekből, a Lechner épületeken lévő mázas cserepekből, a vakolaton lévő golyónyomokból, a Duna széles sodrásából, a Lánchídból, abból, ahogy a város, mint Los Angeles John Fante lábainál, ezernyi fénnyel ragyog a lábam alatt , Trianon szomorúságából, a fürdőszobák megkopott márványburkolatából, Nádas, Márai, Krúdy és Kosztolányi írásaiból, a közép-európai mélabúból, abból, ahogy itt az emberek nem zavartatják magukat és szinte vedelik az alkoholt, a lovaskocsikból, a kacsázva járó kövér cigányasszonyokból, a tűzifa és a barnaszén szagából, a három fogú falusiakból, az utak szélén kószáló kutyákból, a medvék és farkasok keleti közelségéből, a saját kertben termett paradicsom ízéből, a kívülállóság adta szabadságból, Márta főztjéből, abból, hogy innen hiányzik a Hollandiát uraló merevség, kisszerűség és egyenlősdi. De ha én ezeket az érveket mind elsorolnám egy magyarnak, csak nézne rám zavarodott an, barátságosan bólogatna, magában pedig azt gondolná, hogy kiegyensúlyozott magatartásom ellenére biztos, hogy megszállott vagy szökésben lévő bűnöző vagyok. Hisz’ hogy hagyhatja el valaki önszántából a paradicsomot? Amikor 1990-ben először jártam Magyarországon, rájöttem, hogy annak idején a kiváltságosak nyáron vidéken, télen pedig a városban éltek. Kinn, amikor kinn kellemes az idő, amikor pedig hideg és sötét van, a meseszerűen kivilágított városban az Operába hajtattak. Én is így akarok élni, fogalmazódott meg bennem. És most ezt is fogjuk tenni. Ez a különbség köztem és a magyarok között . Van egy házunk a városban, és van egy vidéken. A szárazság és a vaddisznók végzetesen elbántak a kukoricával − pedig felbéreltünk két falubelit, hogy éjjelente biciklizzenek a földek körül és kergessék el a vaddisznókat, de mivel vetés idején még Hollandiában voltunk, nehezen tudtuk ellenőrizni, nem az árokparton fekszenek-e hullarészegen. Ami munkájuk hatékonyságát látva joggal feltételezhető. Mindezt azonban kiegyenlíti, hogy azt sem tudjuk, mit csináljunk a rengeteg szőlővel.
A széplaki saját bor
Múlt héten, péntek délután találtak a gyerekek az iskola közelében egy nyakörv nélküli, magányos kutyát. Világosbarna szőrű, lógó fülű szuka volt, a nyakán fehér folt virított . Befogadtuk. A kutyák és a macska, akik legalább olyan rugalmasak, mint a gazdájuk, nem marták ki az egészen más nyelvet beszélő jövevényt. Az első éjszaka a gyerekeknél aludt, a másodikon kilopózott a gyerekek szobájából és rátámadt a folyosón kiterített jegesmedvémre. Letépte két fülét, három körmét a jobb hátsó mancsáról és majdnem egészben leamputálta a jobb mellső mancsát. Az emelet utána úgy néztt ki, mint ahol kecskét vágtak. Reggeli után az új lakó jegesmedveszőrrel vegyes kutyatápot hányt. A délutáni sétán berohant az erdőbe, és vissza se jött . Talán jobb is volt ez így. Amikor még Rtt erdamban a Noordeilandon laktam, néha, esetenként egy-egy kiskorú kurva társaságában, nálunk lakott Bastiaan Vaandrager költő. Amikor távoztak, mindig elvitt ek valamit a háztartásból, de két drogosunk ezt sokkal diszkrétebben csinálta, mint ez a magyar kosztosunk. Örülök, hogy a kutyáink egyszerű holland állatok. Életemben először jó húsz évvel ezelőtt találkoztam magyarral. Spanyolországban stoppoltam, és a szabad ég alatt vagy itt úsági szállók emeletes ágyain aludtam. Madridban lakott a nagyapám egyik unokahúga. A férje gróf Zichy volt, aki a magyar Davis Kupa csapat tagjaként épp Spanyolországban tartózkodott , amikor kitört az 56-os forradalom. Amikor az oroszok leverték a szabadságharcot, úgy döntött , ott is marad. A tetűkkel dúsított itt úsági szállóval szemben lévő telefonfülkéből hiába próbáltam hívni a nagynénémet. Nem ismertem őket. A magyarokról pedig semmit sem tudtam. A bolgárokról is csak annyit, hogy esernyővel gyilkolásznak. Közép- Európával kapcsolatos ismereteim nagyjából eddig terjedtek. És hogy veszélyes, ami a vasfüggöny mögött van. Nagyapám antikommunista volt. Scheveningenben legénységgel együtt hajó várta készenlétben, hogy legyen mivel átszelnie az Atlanti-óceánt, ha a vörös hordák elözönlenék az országot. A vadászával tízezer üveg holland tömény szeszt ásatott el a birtokon arra az esetre, ha az oroszok egy átkaroló hadművelet révén bevennék hazánk Twente néven ismert tájegységét. Húsz évvel ezelőtt sokat vitatkoztunk a cirkálórakétákról. Ma már belátom, hogy igaza volt. Az oroszok egyedül az alkohollal szemben mutatnak némi megértést. Magyar−holland rokonaimról tulajdonképp csak egyetlen dolgot tudtam – egy olyanfajta részletet, melyet az ember akkor sem felejt el, ha gyermekkorában és csupán egyetlenegyszer hallja − mégpedig azt, hogy Zichy gróf, mármint a családja, Magyarországon saját vonatt al rendelkezett . Csak 1989-ben, nagyjából a fal leomlásával egy időben, nyílt újra lehetőségem arra, hogy magyarral találkozzam. Az első példánnyal, akit volt szerencsém szemtől szembe látni. Össze is házasodtam vele. Végül még csak ennyit: megkértük Mártát, széplaki támaszunkat és bizalmasunkat, hogy csináljon már bort a megmaradt szőlőből. Büszkén mutatt a a fészert, ahol majd elkészíti a nedűt. A termelési eszközökhöz előbb kutyákon és baromfi kon kellett átverekednünk magunkat. A milliószámra röpködő legyek miatt csak résnyire összeszorított szemmel lehetett a fából készült és préselésre szánt hordót megközelíteni. A dologban az volt a legszebb, hogy ezek az iszonyú állapotok Mártát egy pillanatra sem hozták zavarba. Az udvariasság kedvéért átküzdött em magam a rovarfelhőn, és egy pillantást vetett em a hordóra. Az alján a reggeli sütemény vastagságával vetekedő magasságban fekete szutyok sötétlett . Hát majd biztos eltávolítja róla magasnyomással, gondoltam magamban. Ennyivel le is tudtam a borunk tárolására szolgáló vékony műanyag hordó gondját, amelyről leginkább a spontán recyclingot juttatt a eszembe. Legjobb esetben valaha műtrágyát tartottak benne, de a sima mezőgazdasági gyomirtót valószínűbbnek tartom.
„Figyelj csak, az a hordó… jó lesz az?” – kérdeztem a feleségemet, Ilonát.
„Persze, nincs azzal semmi baj.” És lehet, hogy igaza is volt. Ha kerül belé elég cukor, az ember már nem érzi a DDT ízét. Márta megígérte, hogy értesít, mire jutott a ház körül termett szőlőfürtökkel. Azt a pár üveget majd csak túléljük valahogy. Vagy majd megkínáljuk a vendégeket. Ma telefonált: 350 litert készített .
A szex nem boldogít
Nagyokat fújtatva kaptatott fel Márta a fémkerítéshez vezető lejtőn. Három, túl nagy fülekkel megáldo , csúnya kutya csaholt felénk. A ház mögött álló, bonto lécekből tákolt sufnikhoz mentünk. Márta szerzett egy csomó műanyag hordót és kannát. Letakarta őket jutazsákokkal, hogy a csirkék nehogy beléjük rondítsanak. A kupakokat még nem lehetett rájuk tenni, mert még forrt a bor. Márta – egy méter hatvan és száz kiló – összeszorított a a száját, teleszívta az arcát levegővel, és azt mondta, hogy felrobbannának, mint ő, ha lezárnánk, akár egy műanyag kannát is. Az átlátszó hordók és kannák látványa az olajválságot jutt att a eszembe. Ennyi borral életünk végéig kihúzhatjuk.
„Márta” – kérdeztem −
„Milyen gyorsan kell ezt a bort meginni? Meddig tárolhatjuk?”
„Ó, nagyon sokáig” − nyugtatott meg −
„Egész nyárig.” Az, hogy nyolc hónapot minden irónia nélkül elegendőnek tartott ahhoz, hogy megigyuk a 350 liter, tucatnyi kiló cukorral ihatóvá varázsolt vörös bort, megerősített azon meggyőződésemben, hogy jól teszem, amikor Széplak környékén éjjel fényszóróval vezetek. Az a bódult fatalizmus, mellyel Somogy megye lakói az aszfalt szélén öszszekucorodva alszanak, számomra elképzelhetetlen beletörődés a sors rendeléseibe, és ezt csak imával vagy ivással érhetik el. Hadd szúrjak most ide néhány közbevetett általános megjegyzést. A magyarok az átlagnál jóval többet nyögnek és erőlködnek. Az egész világ súlya a vállaikat nyomja. Mindegy, hogy valami bonyolultat vagy triviálisan egyszerűt kérdez tőlük az ember, először mindig nyögnek egyet. Megfordítják a kereszt- és családneveket, miközben az utóbbi hosszabb és bonyolultabb. Iszonyúan váltanak sávot. Mindenük a földalatti parkoló. Fontosabbnak tartják a test-, mint a fogápolást. A gazdag magyarok a feketét favorizálják. Minden miniszter Derrickre hasonlít, csak sokkal enerváltabb. Egy, a Durex megbízásából végzett közvélemény-kutatásból az derült ki, hogy saját bevallásuk szerint, ők szexelnek a világon a legtöbbet. Egy másik vizsgálat pedig arra a következtetésre jutott , hogy még mindig a világ legboldogtalanabb népei közé tartoznak, amit egy magyar többnyire úgy fejez ki, hogy „kicsit szomorú”. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy – sajnos hiába akarja minden mítosz, reklám és fi lm bebeszélni nekünk – a szex nem boldogít.
