C
Jolsvai András: Ma még csak szerda. Ab Ovo, 2008, 176 oldal, 2790 Ft.
Az ezerkilencszáznyolcvanas évek végének Budapestjén járunk, azon belül a Havi Géniusz nevű irodalmi folyóirat szerkesztőségében. Az atmoszférateremtés kimerül a hősöket beburkoló értelmiségi füstfelhőben, a regény elején pedig elhangzik a Kádár-korszakbeli kötelező összesúgás, hogy ki előtt nem szabad bizonyos dolgokat mondani. A politikának tehát nincs különösebb jelentősége a könyvben, ami nem baj, nagyobb eseményeket vagy heroikusabb, mozgalmasabb időszakokat is lehet félvállról venni, meg értelmezhetjük úgy, hogy éppen ez az elliptikusság közöl valami lényegeset az adott korról. Csakhogy a Ma még csak szerda elsősorban a jelentéktelen lektorból a Havi Géniusz rovatvezetőjévé avanzsált Reményi Zoltán hullámhegyeit és –völgyeit beszéli el.
Kádár-korunk hőse nemcsak lektornak jelentéktelen. Az orosz irodalom felesleges embereihez vagy inkább adottságaival és életével kezdeni mit sem tudó figuráihoz hasonlítja magát, de sem boldogulása, sem szenvedése nem emeli azokba a magasságokba a szöveget. Az irodalomért végzett munkája főleg a kéziratok utáni rohangálásból áll, magánélete pedig a kollégák és barátok problémáinak több-kevesebb együttérzéssel való végighallgatásából és egykor faképnél hagyott szeretőjével, Krisztával való újra összegabalyodásból. Ez a szerelem talán ér valamit, meg amikor egyik munkatársával, Örvös Dániellel kilépnek a Havi Géniusztól, és Zöld Antilop névvel új lapot indítanak; na, akkor van értelme az életének, minden szép és jó, de aztán összekapnak egy apróságon, és Reményi, aki tényleg nem arról híres, hogy küzd és kitart, munkanélkülivé válik. De ez sem olyan nagy gáz, még mindig ott a Kriszta, akivel lehet sétálgatni és nyugtázni, hogy jé, közben rendszert váltanak.
De azt sem mondhatnám, hogy a regény egy bizonyos kor vagy személy nihilizmusát, fásultságát ábrázolja. A főszereplő nem érzéketlen, csak meg szeretné úszni az életet, üljön bár kedvenc fotelében a munkahelyén vagy a Művész presszóban. m gond, ha semmi igazán jó nem történik, csak túl nagy baj se essen. Tragikus események márpedig történnek, mint a legjobb barát korai, váratlan halála, vagy hogy az annyira vágyott, szerelmünkkel közös gyerek sohasem születhet meg, de ezek is elsikkadnak a kéziratpapírok és a papírmaséfigurák között, akik a valós nevükön szereplő, legtöbb esetben ma is élő irodalmárok mellett sem tűnnek hús-vér alakoknak, komplex jellemeknek (nem mintha pusztán ez az eszköz elég lenne hozzá). A nők irritálóan inaktívak (kivéve Marit, aki a kultúrmaca archetípusát képviseli), opálosan fénylő szemekkel figyelik a pasijukat, és csak akkor nem szajkózzák az ő mondataikat, ha a vacsoráról van szó (jó példa erre a Szösz becenévre hallgató lány és András párbeszéde: amikor a férfi kérdezi, mi legyen a hétvégi program, a nő azt feleli, mindegy, csak vele lehessen). A regény egésze és az egyes fejezetek szerkezete is szétesik, a szöveg stílusa pedig inkább közelít a publicisztikához, mint a szépirodalomhoz, de bosszantóan pocséknak sem tartom a könyvet. Egy ültő helyünkben el tudjuk olvasni, és helyenként felettébb szórakoztató: megtudtam, csajozni azért kell, mert alapvető kötelességünk örömöt szerezni embertársainknak. Az elcsábított, majd rútul elhagyott nők ugyan ennek tudatában sem fognak megbocsátani, de ez és a hasonló aranyköpések mosolyt csalhatnak az arcokra.
