Időtlenség a havasokban

(Thomas Mann: A varázshegy (1924), fordította: Szőllősy Klára, Gabo, Budapest, 2004, 405+443 oldal, 4900 Ft)

„Hiszen e metafora érdekessége éppen abban rejlik, hogy egy titokzatossággal teljes, kikerülhetetlen végzetet hordozó betegségre utal” – írja Susan Sontag A betegség mint metaforában. A betegségnek kedvenc regényemben, A varázshegyben is fontos szerepe van, a fenti mondat kitöltetlen üres helyére pedig be is helyettesíthető: az idő. Mióta Mann legfontosabb regényét elolvastam, másképp állok hozzá az idő metafizikájához, és amit csak nagyon kevés olvasott regényemről tudok elmondani, bármikor újraolvasnám.

A helyszín egy tüdőszanatórium. Hans Castorp, a tanulmányait éppen befejező fiú egy látogatást tesz Svájc gyógyintézetében, ahol unokabátyja, Joachim kúrálja szervezetét. A rokoni vizitből többéves és nem várt szanatóriumi ápolás lesz, hiszen Castorp a főorvos tanácsára az első világháborúig tartó időt egy meghatározó társaságban tölti el, fenn a hegyek között, katona unokabátyja halála után pedig háborúba megy. Ha A varázshegy egyfajta Bildungsroman, akkor méltó arra, hogy az „ősszöveg”, Goethe Wilhelm Meistere nyomdokaiba lépjen. Mindez a fejlődés azonban a narratívában meglehetősen furcsa színezetet kap - az idő mintha örökösön megszakított lenne: Castorp hét esztendő alatt arra kényszerül, hogy a daily routine-t összeegyeztethesse azzal a társasági élettel, ami – korát reprezentálandó – a világháború után is átalakul.

Madame Chuachat, Settembrini, és Naphta, azaz Castorp társai egytől-egyig különcök. Az orosz nő állandó ebédidei késései, illetve a humanista talján, és a titokzatos jezsuita pazar csatákba futó elmélkedései szimpatikus elemei voltak a regénynek, amiben a cselekmény az időhöz hasonlóan földarabolódik – legalábbis így tűnt eddig. Castorp úgy próbál szakítani az egyhangúsággal, hogy a maga módján Mme. Chauchat után kaptat. Egyik kedvenc jelenetem az, amikor az ifjú Hans először töri meg a laza rendet azzal, hogy a nő elé megy az ebédlőből. A farsangi boszorkányszombat sajátosan fausti: dionüszoszi karnevál, a szeretett hölggyel való beszélgetéssel, amelyet követően Chauchat elutazik, és csak évekkel később tér vissza egy holland öregúr társaságában. Öregúr? Inkább egy Hugh Hefner kaliberű arc.

A szakmai ártalom is mondatja belőlem, hogy Castorp szerelmének fura „igazolványképe” is jóval több, mint a valóban az első betűtől az utolsóig olvasva letehetetlen nagyregény díszletének egyik apró eleme. A képen egy röntgenfelvétel található. A főszereplő a megfoghatatlan, sejtelmes nőt annak távollétében egy csontvázről készült fénykép segítségével próbálta felidézni. A végkicsengés, a szarajevói merénylet világháborúvá fajuló „elhúzódása” is olyan „sötét” jegye a regénynek, amire Csodabogár a Kelly hőseiből is csak azt tudná felelni: negatív hullám, az 1924-ben megjelent regény azonban nem olyan értelemben „hátborzongató”, mint Krasznahorkait olvasni, és nem olyan értelemben unalmas, mint A Buddenbrook-ház, amit húsz oldal után a falhoz vágtam. Most hirtelen eszembe sem jut egy olyan szerző, akinél a mélypontot és a teljes katarzist is megéltem volna. Ami miatt pozitív Mann mérlege, az A kitaszított. A varázshegy azonban nálam mindent visz, helyesbítve: a kábé tíz-tizenkét regényből álló rotáció most éppen itt tart. Még éppen belefér a nyárba.

A regény kis túlzással lehetne Az eltűnt idő nyomában 2. is, de itt nem a főhősre hárul a szerep, hogy felkutassa a múltat, hanem az olvasóra, hogy a minduntalan elillanó időt megragadja. Ahogyan Castorpnak sem adtak volna túl jó odds-okat a fogadóirodák Madame Chauchat megszerzésével kapcsolatban, úgy kötve hiszem azt is, hogy valaki is rábukkanna az időre. Ha azonban valaki még nem olvasta volna A varázshegyet, nem kell betojni, az Elméletet és a Filozofiát csupán Settembrini és Naphta beszélgetéseiben lehet felfedezni, igaz, akkor aztán soronként ömlenek a szitkok és tézisek. A gondolati sík azonban jól lett beépítve a regénybe, ugyanúgy Castorp nevelődését segíti, mint minden más, a szerelemtől kezdve egészen rokona haláláig. Tudom, hogy kissé elcsépelt erre hivatkozni, de a 20. század híres regényei közül ez aztán tényleg széles olvasóközönséget érinthet a mai napokban is. Egyrészt Thomas Mann összes kliséje, írói "manírja", tézise megtalálható benne, másrészt remekül tudosít a polgári társadalom lassú de kemény felszámolódásáról, és végül az elvontabb és könnyedebb témákat kedvelők is joggal várhatják a regény által adagolható kellemes perceket, mivel jó az egyensúly. Rideg életbölcselet és filozófia az egyik, kaland és nevelődés a másik oldalon.

Egy vizsgámra olvastam el először, viszonylag későn, de pont jókor. Egy könyvtárban szenvedtem meg vele, miután regényeket utálok az olvasóteremben legyűrni. Második alkalommal azután olvastam el, hogy potom áron akadtam le rá az egyik antikváriumban. 886 számozott oldal, készült 48000 példányban, puritán fedélterv, zöld szín, és még két árjelzés: 64 Ft, 1500 (Ft). A Bembó betűtípusról addig még nem hallottam. Eltelt öt-hat év a két olvasás között, de a legritkább esetben olvasok újra regényeket (például A Mester és Margarita, illetve a Bovaryné esetében kivételt tettem). Csak az A+ értelmében beszélnék róla, ha arról lenne szó, de hát elfogult vagyok.