1990. október 9.-én, az első demokratikus választás évében halt meg Ottlik Géza író, műfordító, az egyik legnagyobb hatású, kultikus magyar regény, az Iskola a határon szerzője.
1912. május 9.-én született régi nemesi, katonai családban. Ottlikot a családi tradíciónak megfelelően katonának akarták nevelni, ezért több kadétiskolába is beíratták, ahol a leendő író alaposan megtapasztalhatta a katonai nevelés brutális, elembertelenítő jellegét: az Iskola a határon létrejöttét köszönheti ennek a családi döntésnek az irodalom.
Érettségi után a budapesti egyetemen matematika-fizika szakra járt, később újságíróként próbált elhelyezkedni. Írásai megjelentek a Napkelet című folyóiratban, 1939-ben a Nyugat is közölte a Drugeth-legenda című novelláját. „Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő.” – vallott erről az időszakról.
Irodalmi pályája elején főként Kosztolányit, Márai Sándort és André Gide-et vallotta mestereinek, a 40-es évek elején alakult ki saját írói látásmódja. Dolgozott az Új Nemzedékben, 1933-tól pedig a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette (később Hugh Kelseyvel közösen írt egy könyvet a kártyajátékról angolul, mely magyar nyelven 1999-ben Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel látott napvilágot).
A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, munkáját arra használta fel, hogy feleségével együtt a fasizmus üldözöttjeit, többek között barátját, Vas Istvánt rejtegesse.
1945-ben a Magyar PEN Klub titkára lett, dolgozott a Rádióban dramaturgként, és amerikai és francia írók hangjátékait tolmácsolta. 1948-ban elkészült főműve, az Iskola a határon első változata Tovább élők címmel, Ottlik azonban javításra visszakérte a kiadótól. 1948 után a magyar írók megszokott kálváriáját végigjárva mellőzötté vált, megszűntek a publikálási lehetőségei, s hiába ajánlotta fel önként a termelőszövetkezeteknek saját földjét, 1952-ben kuláknak nyilvánították. Megélhetését műfordításokkal igyekezett biztosítani, ő magyarította többek között Hemingway: Az öreg halász és a tengerét, a fiataloknak Dickens számos művét és Erich Knight Lassie-jét, vagy John Osborne: Dühöngő ifjúság című drámáját.
Az ötvenes évek végétől fokozatosan visszatérhetett az irodalmi életbe. 1957-ben megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, 1959-ben pedig az átdolgozott Iskola a határon. 1960-ban londoni tanulmányúton vett részt, ahova fordítói kvalitásainak elismeréseként hívták meg. 1969-ben publikált egy novelláskötetet Minden megvan címmel, 1980-as Próza című műve pedig esszék, tanulmányok, cikkek gyűjteménye. Halála után, 1993-ban jelent meg utolsó műve, az Iskola a határon folytatásának tekinthető Buda című regény, melynek szövegét Lengyel Péter gondozta. A Buda nem kerülhette el a nagy előddel való összehasonlítást, és a végeredmény megjósolható lett: bár elismerték részértékeit, úgy ítélték meg, hogy nem éri el a zseniális alapmű színvonalát.
